14. Rajta, rajta!

CSÁÓ, MÁRINÁ! (Ci devi stare, inutile sperare... :$ Drága olasz tan, imádom ezt a dalt!!!) Itt az ójabb rész, megkésve bár, de így a jó!!!!! :D (Éjfél után, úgy a jó.... :) Puszikácska. 

Zoe

Másnap elkezdődtek a dal munkálatai. Mivel mi nem vagyunk olyan gyakorlottak ebben, a fiúknak meg sok a dolguk ezért kész dalt kaptunk. A címe Endless Love… Nem mondom, kicsit nyálas dal, viszont mindenkinek van benne szólója, és Tom szerint kasszasiker lesz. Ma pedig lett egy menedzserünk is, mégpedig Lia személyében. Ugyanis Tom megkérdezte, hogy ki a menedzserünk, hogy tudjon vele egyezkedni. Csak hát nekünk eddig nem volt olyan. Ekkor kedvesen elmosolyodott, és azt mondta, elintézi nekünk. Hívott valakit, közben a kezünkbe nyomott egy cetlit: Emilia Watson – Hurricane Menedzsment – Zenei részleg. Lia pedig örömmel vállalt el minket, szóval most már teljes értékű banda lettünk! Lia nagyon kedves, fiatal lány, alig van huszonhat, viszont nagyon profi. Engedélyezte Zoenak ezt a gyors kis hajszínváltást, azzal a feltétellel, ha két nap múlva tényleg visszafesti. Mikor ezt a helyzetet felvázoltuk a fiúknak előbb húzták a szájukat, de aztán belátták, hogy ez így jó. Aztán hazamentünk, és a fiúk a kezembe nyomtak egy barna hajfestéket. Felmentünk a lányokkal a fürdőbe, és a segítségükkel elkezdtük festeni a hajamat. Hayley megkérte, hogy csukja be a szemem, de előtte jól nézzem meg magam. Mély levegőt vettem, és lehunytam a szemhéjaimat. Éreztem, ahogy Hayley és Ivy közös erővel bevizezi a hajamat, majd előveszik a hajfestékes dobozt és olvasni kezdik. A hajam még mindig nehéz volt a víztől, amit Hayley igyekezett minél szárazabbra törölni a törölköző segítségével. Aztán éreztem, ahogy kikeverik a festéket, és ahogy végighúzzák az első csíkot a hajamban. Akaratlanul is felszisszentem. Akarom én ezt? Csakis a büszkeségem hajtott. Semmi más. Nem szerettem a barnát. Valahogy taszított, hogy barna a hajam, de anya sosem engedte, hogy befessem. Egészen addig, amíg Danny rá nem beszélte. Én meg hálából az X-Faktor után kidobtam. Szép kis barátnő vagyok… De Louis… Louis szeret. Legalábbis, azt hiszem. Még nem mondta ki hangosan, de minden jel erre utal. Vagy, legalábbis fontos vagyok neki. Fontosabb, mint a répák… Hallottam, ahogy a lányok bekapcsolják a hajszárítót. Máris kész lennénk? Ilyen hamar? Vagy ennyire elgondolkoztam? Netán elaludtam?! Óvatosan szárították a hajamat, majd kifésülték.

-          Oké, kész vagy. – szólalt meg Hayley. – Kinyithatod a szemed.

Louis

Hayley és Ivette robogott le a lépcsőn, vigyorogva, nevetgélve. Láttam az elégedettséget az arcukon.

-          Jöjjön barna hajjal… - kezdte Ivette.

-          Az utánozhatatlan… - fojtatta Hays.

-          ZOE! – kiáltották egyszerre.

Az emeletről egy gyönyörű, barna hajú lány jött le lassan, óvatosan, szinte már félve. Szemeit mindvégig a lépcsőfokokra szegezte, és ahogy lassan lelépdelt, a haja néha meg-meglibbent. Csupán akkor nézett fel, mikor lába elhagyta az utolsó lépcsőfokot is. Mintha egy teljesen más lány állt volna előttem. Legszívesebben azt mondtam volna: „Csaltatok, egy másik lányt hoztatok Zoe helyett!” De persze tudtam, hogy ez nem igaz. A szemeiről bármikor felismerném!

Mintha csak a reakciónkra várna, úgy nézett ránk. Körbenéztem a srácokon. Harry, aki eddig a telefonját babrálva ült, most elgondolkozva és meglepetten nézi Zoet. Niall, aki ez idáig zabált – mi mást csinált volna? -, megbökte Zaynt, aki eddig a szobatükör előtt fésülte a haját, majd mindketten elképedve néztek. Liam bíztatóan elmosolyodott, mire Zoe is megkönnyebbülten sóhajtott. Én nem tudtam mit tegyek. Így hát én is csak elvigyorodtam, majd felemeltem az egyik kezem, és Hayley felé mutattam.

-          Ugye tudod, hogy még nem nyertetek? – kérdeztem halál komolyan.

-          Hát persze, Louis. – mondta, de a hangja győzelemittas volt.

-          Nagyon jól áll a barna, Zoe! – szólalt meg kedvesen Liam. Hát még szép! Neki minden jól áll.

-          Köszi, Liam. – mosolyodott el zavartan Zoe, miközben a földet nézte, és egy kósza – immáron barna – tincset a füle mögé fésült.

-          Amúgy tényleg jól áll! – vetette oda Zayn, aki megint a haját igazgatta. Persze megvolt az „oka”. Mindjárt indulunk az autogramosztásra.

-          Na, lányok, nekünk mennünk kell! Így jöttök? – csaptam össze a tenyereim.

-          Szerinted? – nevetett Hayley, és a barna hajfesték foltos melegítőjére mutatott.

-          Miért? Szerintem tök trendi. – vigyorogtam, mire megforgatta a szemét, és a lányok felmentek a szobájukba.

-          Hát, Louis barátom. – sóhajtott fel Harry. – Vesztettünk.

-          Még nem! – vágtam közbe. – Nem adom fel! Mindent megteszek, hogy holnap ilyenkorig visszafesse a haját vörösre! – vigyorodtam el.

Körül-belül egy óra múlva már az asztal mögött ültünk mind a nyolcan, körülöttünk pedig több ezer sikítozó rajongó volt. A lányoknak nagyon új volt még ez – felvilágosítottuk őket, hogy az aláírásnak különlegesnek kell lennie, ezért egész úton gyakoroltattuk őket. Végül egész szép autogramokat csináltak. Öröm volt látni, hogy a rajongóink tőlük is mosolyogva kérnek aláírást, és néha egy-egy képet. A lányok is nagyon boldogok voltak, szinte lebegtek! Amikor már egy fél órája biztosan körmöltük folyamatosan ugyan azt, Zoe felpattant, elővett egy fényképezőgépet, és kattintgatni kezdett. Mikor megnézte a képeket elégedetten mosolyodott el. Odajött hozzám, és megmutatta őket. Én is elvigyorodtam rajtuk. Jó fotók. Nagyon jók. Kikaptam a kezemből a gépet, és visszaült a helyére – az asztal másik végébe. Egy újabb fél óra elteltével megkönnyebbülten láttuk, hogy fogyatkozott a társaság. Éppen egy alacsony, szőke lány jött elém, hogy aláírjam neki a poszterét, és szólásra nyitotta volna a száját, amikor BigZ – a testőrünk – intett, hogy menni kell. Sajnálkozva néztem a lányra, akit láthatólag már a sírás kerülgetett. De mondjuk megértem. Itt várhat már mióta, és amikor pont Ő jön, akkor kell elmennünk. De hát, ha menni kell, akkor menni kell.

Hayley

Szegény csajszit már a sírás kerülgette. Láttam, ahogy elkezd rázkódni a válla, és ahogy akadozva veszi a levegőt. Elszomorodtam. Nekem sincs semmi kedvem még menni. Én ezt az egészet nagyon élvezem! Már csak az a lány volt ott, a többiek elindultak haza – Ők már nem várnak. De Ő, mintha valami csodára várna, csak áll. A lányok is ugyan úgy nézték a lányt, mint én, mikor hirtelen ötlettől vezérelve odamentem mellé, és megfogtam a vállát.

-          Szia! – mosolyogtam. – Hogy hívnak?

-          Szia! – hebegte halkan. – Ööö, izé… Juliette. – meresztette rám nagy, kék szemeit.

-          Hayley. – mosolyogtam, mire bólintott egyet. – Régóta vársz itt?

-          Csak reggel kilenc óta. – sóhajtotta.

-          Akkor hogy kerültél ennyire hátra?

-          Hát… mások is jöttek, és… Ők is szerettek volna autogramot és… előreengedtem Őket.

-          De így meg te nem kaptál autogramot.

-          Tudom. – suttogta.

-          Zoe! Ivy! – kiáltottam. – Gyertek! – a lányok mintegy parancsszóra oda is jöttek. – Ő is Juliette. Nagyon régóta vár itt, és szerintem igazán megérdemel egy képet. Velünk jó lesz? – mosolyogtam rá.

-          Igazából miattatok is jöttem. – mosolyodott el. Ez melegséggel töltött el. Csak miattunk?

-          Van géped? – kérdezte Zoe.

-          Van! – nyújtotta nekem.

-          Louis! – kiabáltam, mire az illető mellettem is termett. Juliette eltátotta a száját, és igyekezte letörölni az apró könnycseppeket a szeméből. – Csinálnál rólunk egy fotót?

-          Persze, hogy persze! – nevetett, és a kezébe vette a gépet. Gyorsan beálltunk, és már kész is volt a kép.

-          Nagyon, nagyon köszönöm! – sírta Juliette, mire sorra megöleltük. Meghatódva battyogott el, mire most már mi is követtük BigZ-t.

-          Ez nagyon rendes volt tőled. – mosolygott rám Louis. – És akkor ezek szerint megvan az elsőszámú rajongótok! – nevetett.

-          Nagyon úgy tűnik. – mosolygott Ivy.

Beléptünk a konferenciaterembe, így már teljes lett a csapat.