1. Egy út

Hayley

Éreztél már olyat, hogy amiért mindig is harcoltál, az hirtelen kicsúszik a kezeid közül? Egyszer csak eltűnik, és te egyedül maradsz a reménytelenség sötétjében. Pánikolsz. Vissza akarod szerezni. A tulajdonod. Amit nem vehetnek el tőled. És mégis. Futsz utána, kergeted. De tudod, hogy már úgy sem kapod vissza. Csak küzdesz eredménytelenül, várva valamit, valakit, hogy segítsen rajtad, kijutni ebből a reménytelenségből, hogy megfogja a kezed, és felébresszen az álomvilágból, hogy reményt töltsön beléd, és ne hagyja kihunyni a lángot. Érezted már? Mert én igen…

Szoros ölelésekre eszméltem fel. A búcsúdal szólt, miközben mindenki sírt. Nem tudom mi történt, az elmúlt négy perc teljesen kiesett. Az még rémlik, hogy halálra várva állunk a színpadon, hogy végre elmondják, hogy nem mi jutottunk tovább – sorry. Látom a tömeg aggódó arcát, ahogy sikítozzák kedvencük nevét, látom, ahogy a mentorok erősen gondolkoznak – már amelyik -, látom Ceciliat, amint a zokogás kerülgeti, és látom Ivyt és Zoet, amint lesokkolva állnak mellettem, a kezemet fogva, szorítva, döntésre várva. Én már úgy is tudom az eredményt. Minek eddig húzni? Sokkal könnyebb lenne egyszerűen elmondani, és aztán, szevasz. Louis minket választ, így az eredmény 2:2. Patthelyzet. Akkor a közönség dönt. Hát persze. Várható volt, ha Louist hagyták a végére. És az is várható, hogy ez esetben ki jut tovább. Egy lánybandában mit lehet szeretni? Csinos pofik, szép hangok – de nem éri meg szavazni rájuk. Csakis a jóképű srácokra és az elkényeztetett libákra. Igen, mert Ők megérdemlik. Hangjuk egy grammnyi nincs, de megérdemlik. Mert bennük látnak lehetőséget – hogy eladhassák őket. Mit ér manapság a tehetség? Semmit. Abszolúte semmit. Csak egy szó, amit nap mint nap használnak olyan emberekre, akiknek nincs is tulajdonában ez a képesség. Ha pedig valakinek igen, arra könnyen rámondják – nem eléggé tehetséges. Össze kell zúzni az álmait, és hagyni, hogy elmerüljön a kétségbeesésben. Persze, ugyanúgy nem lesz magánélete, ha nem áll mellé Fortuna, rajongói sem, mert ő nem az a tipikus, szőke cicalány, akinek robothangja van, és megjátssza magát, hanem önmaga. A kétségbeesés árnyéka befedi, és nem hagyja nyugodni. Meggondolatlanul cselekszik, erről szól a média, és tökre teszi az életét. Én nem ilyen életre vágytam. És még most sem arra vágyok. Cecilia lassan hiszti rohamot kap. Jaj, essünk túl rajta! Kimondják a nevét. Visítva pattog fel s alá, és elindul a búcsúdal. Zoe összetörik, elsírja magát. Ivy próbál erős maradni, de az Ő szeme is könnyektől csillog. Mindenki feljön hozzánk, és megölel minket. Hát ez a végszó – ennyi volt. Adios, nincs viszontlátás. Ez az egész csak arra volt jó, hogy lelkileg kikészítsem minket – minket, akik szerintem igazán megérdemeltük volna a jobb bánásmódot.

Másnap reggel bőröndjeinkkel álltunk kint a ház előtt. Mennyi emlék fűz ide! A sok ökörködés, a hangulat, a sok közös éneklés, és a csínyek, amiket együtt követtünk el „szegény” kis Cecilia ellen. Egyszer Markkal elvettük Cec hajvasalóját kora reggel, és eldugtuk az ágyába. Mikor végzett a fürdéssel, és kereste a hajvasalóját, nem találta, és elkezdett hangosan ordítozni, hogy ki merte elvenni. Mi csak fogtuk a hasunkat a nevetéstől, annyira fájt már, ahogy próbálta kideríteni merre van, de persze a szobájába nem ment be. Kiabált mindenkivel, Elenour meg nem értette mi van. Persze, később őt is beavattuk, és jót nevetett, mert ő sem kedvelte annyira Ceciliat. Az egész verseny alatt valahogy nagyon nem jöttünk be egymásnak, de nem is bántuk annyira. Imádtuk szívatni. És most vége. Zoe teljesen kikészült. Mark vállán sírt. Eléggé összemelegedtek az elmúlt hetekben, de persze mindkettőjüknek van kapcsolata. Zoe könnyei már teljesen szétáztatták Mark pólóját – őt érintette a legrosszabbul a dolog. Nagyon érzékeny lány, és mindig beleadott mindent. Ő nem ezt érdemelte. Ő SEM ezt érdemelte. Ivy elgondolkozva ült a bőröndjén, mellette Elenour, a hátát simogatta. El mintha a második anyánk lett volna – gondoskodó, kedves arcú, bájos nő, bár alig lehet harminc éves. Ivy szeme is kezd homályosodni – bár Ő nem szereti kimutatni, egyes dolgok nagyon megviseli. Nem szereti beleélni magát dolgokba, de ebbe most sajnos beleélte. Elhitte, hogy szeretnek minket annyira, hogy akár meg is nyerhetjük az egész X-Faktort. De aztán mégsem így alakult. Cecilia is kitolta az orrát elbúcsúzni, bár arcán gonosz vigyor ült – elégtételt érzett. Odajött hozzám, és kezét a vállamra tette.

-          Nagyon jók voltatok. – mondta lassan. Szőke haját lágyan fújta a szél, ahogy mellém lépett. – Csak sajnos nem ELÉG jók. – hát, igen, pont ezt vártam Cectől.

-          Köszi. Asszem. – mondtam, és az utat kezdtem kémlelni. Semmi kedvem bájcsevegni vele. Csak ne erőltessük meg magunkat!

Hamarosan megjött értünk a kisbusz. A sofőrkrapek bepakolta a bőröndjeinket, és intett, hogy szálljunk be. Zoe ült legbelülre, Ivy középre, én a másik oldalra. Amikor a csávó becsukta az ajtót, és az első ülésen beizzította a motort Mark és Elenour heves integetésbe kezdtek. Mindannyian visszaintegettük nekik, és ordibáltunk, hogy „Szeretünk titeket!” meg „Nagyon fogtok hiányozni!”. Persze ezek nem vonatkoztak egy bizonyos szőke cicára, aki még csak normálisan elbúcsúzni se volt hajlandó. Lassan kigurultunk az udvarból, és haladtunk a városban. Egyelőre egy hotelben maradunk, csak holnap megyünk haza. Lassan odaértünk a hotelbe, és kiszedtünk a cuccainkat. Egy szobát vettünk ki, úgy is csak ma leszünk ott, de ahogy magunkat ismerem, igazából ma se.

Harry

Kora reggel Niall piszkálódására ébredtem fel. Mit akarhat már megint? Tetettem mintha aludnék, hátha abbahagyja a böködést, de nem, csak még erősebben nyomkodta ujjával a vállam. Lassan és megadóan kinyitottam a szemeim, és felé néztem. Arcán látszott, hogy éhes. Nagyon. Sóhajtottam, majd lassan felkeltem a többiektől, és kislisszoltam a konyhába. Tegnap filmnézés közben valószínűleg egymáson aludtunk el. Elő szokott fordulni velünk. Ahogy kiértem a konyhába, megrökönyödtem. Mintha tornádó vonult volna át a szobán, minden csupa szemét. Chipses zacskók, sütis dobozok, üdítős dobozok, és mind üres. Még Louis répa-készlete is eltűnt. A hűtő tökéletesen üres. Niall! Hogy lehet még éhes?! És miért nem takarít fel maga után?! Visszamentem a szobába, és Niallra egy gyilkos pillantást vetettem. Utálom, amikor rá jön a zabálhatnék, és mindent, MINDENT megeszik. Az igenmért nyúltam, és lassan felvettem.

-          Hova mész? – suttogta szőke ír barátom.

-          Hova?! Bevásárolni. Mert te mindent felfaltál! – vetettem a szemére. Kicsit elszégyellte magát, és visszafeküdt a többiekre. Sajnáltam, de most megérdemli.

Kimentem a lakásból, és a közeli bolt felé vettem az irányt. A fejembe nyomtam egy sapkát és egy napszemüveget, hogy a lehető legkevesebben ismerjenek fel. Úgy tűnik, hogy az álcám bevált, mert senki sem szólított meg… Egészen a visszaútig.

-          Hé! – szólalt meg valaki mögöttem. – Te nem… - jött elém. – Nem Harry Styles vagy? – mosolygott egy barna hajú, elég csinos lány.

-          Attól függ, ki kérdezi. – vigyorogtam, és levettem a napszemüveget.

-          Hayley Carson. – nyújtotta a kezét. Ismerős a neve. – Nem hiszem, hogy ismersz, de…

-          Várj! – szakítottam félbe. – AZ a Hayley Carson? – kérdeztem megrökönyödten.

-          Melyik? – kérdezte nevetve.

-          A… Rythm Queensből, ugye? – felcsillant a szeme. Látszott rajta, hogy örül, hogy felismerem.

-          Igen! Honnan tudtad? – kacagott. Olyan édes élőben, hogy mindjárt itt olvadok el! Pedig az tőlem szoktak!

-          A srácokkal nagyon szerettünk titeket! Mondjuk még most is! – nevettem. – Loui egész este ordibált, hogy hogyan lehetnek ilyen halláskárosultak az emberek. Niall nem is evett egész éjszaka SEMMIT! Zayn vagy két cigit elszívott, pedig mindig mondjuk neki, hogy abban fog megdögleni. Liam meg azon morfondírozott egész éjjel, hogy hogyan lehetséges ez az egész. – nevettem tovább.

-          Örülök neki, hogy már legalább ennyi rajongónk van. – jegyezte meg félig mosolyogva, félig keserűen. Ekkor eszembe jutott hogyan vidíthatnám fel.

-          Hayley… - rám nézett a nagy, barna szemeivel. – Nem lenne kedved eljönni, és egy kicsi… életet verni a fiúkba? – mosolyogtam.

-          Én?! Mármint… hozzátok??!! Ööööö… oké, persze! – nevetett. – De…! – mondta gyorsan. – Mi lenne, ha elhívnám a csajokat is? – mosolygott.

-          Én benne vagyok! - elővette a telefonját, és társázott. – Csá, ZoZo! – mosolygott. Engem is megmosolyogtatott a becenév. – Figyu, van egy naaaaagyon nagy meglepetésem. – pillantott rám. – El tudnátok jönni a Sharphoz, mondjuuuk… MOST? – ordított. A vonal túlsó végén fájdalmas sikítást hallottam. – Siessetek! – mondta édesen. – Oké. Csáááó – cuppogott a telefonba.

Pár perc múlva egy taxi állt meg előttünk. Először egy sötét hajú, magas lány szállt ki – gondolom ő Ivette -, őt követte egy vörös hajkorona – Zoe (vagy ZoZo?!). Mindketten vigyorogtak, és amikor kiszálltak elkerekedett a szemük. Bemutatkoztunk, és kicsit elbeszélgettünk. Aztán intettem egyet, hogy mennünk kéne, mert a fiúk gyanút fognak. Mivel nem volt messze a lakásunk, ezért sétálva mentünk. Az ajtóban megkértem őket, hogy várjanak egy kicsit, amíg „felkonferálom” őket. Beléptem a házba, ahol még mindig irdatlan kupi volt…

Zayn

Arra ébredtem, hogy Louis rám veti magát. Kinyomta belőlem a maradék levegőt is. „Érzékien” susogott a fülembe.

-          Zayn, nagy hírem van!

Nem érdekelt különösebben, ezért lelöktem magamról, és kimentem a nappaliba. Niall éppen Liamnak gyónta el, hogy az éjjel olyan szomorú volt, hogy nem evett semmit, és ma reggelre ez kijött – mindent megevett, ami ehető volt, meg alán azt is, ami nem. És hogy miért volt szomorú? Kedvenc lánybandánk, a Rythm Queens tegnap kiesett az X-Faktorból. Mindenkit lesújtott az egész. Főleg Louist. Teljesen ki volt akadva, hogy kiestek, hogy nincs fülük az embereknek, és hasonlók. Én csak elszívtam két cigit, bár tudtam, hogy rám szállnak, és azzal piszkálnak, hogy ez lesz a halálom – de most ez sem érdekel, lenyugtat. Rossz volt látni kedvenc lányaink letört arcát, főleg azt, ahogy Ivette – a kemény Ivette – próbálta visszatartani a könnyeit, és inkább elbújt a kémlelő szemek elől. Talán Harryt érintette legrosszabbul a dolog Louis mellett, Twitterre olyasmiket írt ki, hogy: „Emberek, süketek vagytok?!” vagy hogy „CSALÁS, BUNDA, IGAZSÁGTALANSÁG!!!”. Louissal egész éjjel a film alatt, amit néztünk felváltva káromkodtak.

Harry lépett be az ajtón. Fején hatalmas vigyor. Köszönt egyet, majd berohant a szobába Louis, azzal, hogy nagy híre van.

-          De én kezdem! – mondta Harry.

-          De az enyém fontosabb! – szipogott Louis.

-          Az enyém meg érdekesebb. – nyújtotta ki a nyelvét Harry. – Be szeretnék nektek mutatni pár kedves vendéget. Nézzétek kikkel találkoztam! BEJÖHETTEK! – ordított ki.

-          Booo-ja, emberek! – jött be Hayley. HAYLEY?! Mindenki csak lesett.

-          Csáó, srácok. – lépett be vigyorogva vöröske, Zoe, mellette szorosan Ivette.

-          Jézusom! – sikkantott fel Loui. – A tied tényleg érdekesebb!

Liam is Niall is felfigyelt a hangzavarra, és mindketten lefagytak. Nem kellett két másodperc se, és ez a három lány teljesen levett a lábunkról minket. Mindannyian mosolyogva álltak a szoba közepén, és látszott rajtuk, hogy ők is izgatottak. Louis elkezdte kérlelni őket, hogy énekeljenek. Egymásra mosolyogtak, majd egyikük elővette a telefonját, nyomogatott rajta valamit, majd elkezdték énekelni egyik X-Faktoros számukat, a Wannabet. Bámulatosak voltak. Tökéletesen adták elő a dalt, miközben arcukkal és mozdulataikkal játszottak. Mindannyian tátott szájjal néztük őket. Én főleg Ivettet. Lenyűgözött, nem tudom, hogy, de nem bírtam levenni róla a szememet. Úgy táncoltak, mintha ezt az egészet előre eltervezték volna, pedig látszott rajtuk, rögtönöznek. Mikor vége lett mosolyogva meghajoltak, mi pedig tapsolni kezdtünk.

-          Hú! – szólalt meg Loui. – Nem gondoltam volna, hogy egyszer a Rythm Queens magánkoncertet ad nekem. – sóhajtotta, és elterült a földön egy párnával a kezében.

-          Nekünk. – helyesbítettem. – Amúgy, én Zayn vagyok! Mizu? (Vas happenin’?) – nevettem.

-          Tudjuk. – mosolygott Ivette. – Semmi különös, kicsit még szomorúak vagyunk, de ez van.

-          Még, még! Énekeljetek! – visítozott Louis, mint valami őrült, mire Harry hozzávágott egy párnát.

-          Ne legyetek elkeseredve, messze ti voltatok a legjobbak. – mondta Liam.

-          Ja, bunda volt az egész! – kontrázott Harry.

Zoe

Egész nap ökörködtünk a fiúkkal, engem főleg Louis foglalt le. Folyton csikizett, vagy vicceket mesélt, én csak fogtam a hasamat. Nagyon megkedveltem őket, mármint embereket. Eddig is csíptem őket, de nem ismertem őket. Aztán este Hayley indulót fújt, hogy menni kell, pihennünk kell, holnap irány haza.

-          Maradjatok mééég! – nyöszörgött Louis.

-          Nem hiszem, hogy maradhatnánk. Holnap indulunk haza, Bristolba. És ahogy anyámat ismerem, most is zokog a tévé előtt.

-          De hát az messze van! – sopánkodott Harry.

-          Tudjuk, de még biztos látjuk egymást! – biztosítottam őket. – Például a fináléra visszajövünk! És tartjuk a kapcsolatot!

-          TELEFONSZÁMCSEREEE! – ordított Louis.

Mindenki számot cserélt, majd egy csoportos ölelést tartottunk.  Aztán mindenki külön-külön megölelte a másikat. Louis picit tovább ölelt, de nem is bántam. A teste melege nagyon vonzott, legszívesebben ott maradtam volna örökre. De nem tehettem. Lassan elindultunk vissza a hotelba.

-          Helyes ez a Louis, nem? – kérdezte a szemöldökét húzogatva Ivy.

-          Aha, biztos, nem figyeltem. – pirultam. Pedig NAGYON IS FIGYELTEM!