23. "Én...."

Sziasztok! Hát ez most ilyen rövidebb rész lett, de csak azért, mert azt akarom, hogy főjetek a levetekben, hogy mit mondhat Lou Zoenak (bár szerintem lehet sejteni ;)). 

Harry

-          Na, látod, nem volt ez olyan nehéz! – mosolygott.

-          Srácok, kértek pizzát? – ordított ki a konyhából Niall.

-          Szerintem menjünk! – állt fel Hayley.

-          Jó, menj csak, Én is mindjárt megyek. – bólintott, majd elsétált.

Akció indul! Ott volt az asztalon a mobilja, hát előkaptam az enyémet, és megnéztem az vét. A háttere egy kép volt Róla és a bátyjáról. Halványan elmosolyodtam, de most nem volt idő nézelődni, sietni kellett. Megnyitottam a névjegyzéket, és keresni kezdtem Nina telefonszámát. Meg is találtam, és gyorsan bepötyögtem a számokat a telefonomba. Visszatettem Hayley telefonját az asztalra, majd kifújtam a levegőt, és hátradőltem. Ez is megvan. Elégedetten felkeltem, és én is kislattyogtam a konyhába. Niall már megmelegítette a mindig készenlétben lévő pizzát, és szétosztotta a lányok között.

-     Ó, pedig reméltem, hogy Te nem kérsz. – szontyolodott el, és nekem is adott egy szeletet a pizzából.

-          Te most komolyan ezzel a vékonyka szelettel akarod kiszúrni a szemem? – kérdeztem. Niallnál volt kb. a pizza fele, a két lánynál egy normális szelet, nekem pedig egy kis semmit adott. – Éhes vagyok!

-          Nyugi Harry! Majd adok az enyémből. – mosolygott Hayley.

-          Nem kell, túlélem. – sóhajtottam, és pár harapással legyűrtem a pizzámat.

Mivel késő volt, ezért Niallt hazalökdöstük, és mindenki felment a szobájába. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy a lányok alszanak, felhívtam Ninát.

-          Ki vagy és miért titkos a számod? – hallottam meg Nina egyáltalán nem kedves hangját.

-          Nina! Harry vagyok. Segítened kell!

-          Mégis miben tudnék Én segíteni a nagy Harry Stylesnak? – hangjából csak úgy sütött a gúny.

-          Hayleyről van szó… - suttogtam.

-          Mi van vele?

-     Nem tudom, mit fogsz gondolni Rólam… de nekem tetszik a húgod. Sőt, nem is… szerelmes vagyok belé… - a végét szinte csak suttogtam, csodálom, hogy meghallotta.

-          Jaj, kicsikém… - hangja hirtelen kedvesebb árnyalatot vett. – Tudom. És tudom, hogy miért kéred a segítségem.

-          Tényleg?

-          Azt akarod, hozzalak össze a húgommal.

-          Pontosan.

-   Akkor idefigyelj! A húgom imádja a romantikát, de nagyon vak tud lenni, ami a jeleket illeti. Egyszerűen valld be Neki!

-    Ne már, Te vagy a hatodik ember, aki ezt mondja nekem! Találjatok már ki valami mást! – morogtam.

-     Nála szinte már csak ez használ. – nevetett Nina. – De tényleg. Valld be Neki! Hidd el, Te is megkönnyebbülsz, és Ő is, hogy tényleg tetszik neked.

-          De…

-          Sajnálom, Harry, most mennem kell, indul a gépem. Puszi! – letette. Hát, nem lettem okosabb.

Zoe

A látvány elképesztő volt. Egy hatalmas réten voltunk, elzárva a kíváncsiskodó szemek elől. Az éjszakai égbolt gyönyörűen ragyogott a sok csillagtól, a Hold pedig fényesen világította be a teret. A zöld fű szinte hívogatta meztelen talpamat, és Én gyorsan eleget is tettem a zsenge zöld kérésének, kibújtam az egyik cipőmből, és a fűbe léptem. Az apró fűszálak csiklandozták a bokámat, de jobban lekötött a rét közepén elterülő, kockás, fényes valami. Valami, ami nem illett oda. Kiléptem a másik topánomból is, és óvatosan elindultam a valami felé. Mikor kicsit közelebb értem, láttam, hogy egy kockás terítő hever a földön, rajta és körülötte megannyi gyertya pislákolt szemérmesen, s a pokrócon pedig ínycsiklandó ételek voltak. Eltátottam a számat, és Louis felé fordultam, aki cipőmet a kezében tartva édesen vigyorgott. Ez az enyém? Kék szemeiben huncutság csillogott, ahogy lassan lehajolt, hogy letegye a topánomat a pokróc sarkához, majd leült a terítőre. Én is így tettem. Egy hatalmas, epres süti volt a tányéron. Izgatottan nyúltam egy villáért, és beleszúrtam a sütibe. Imádom az epres sütit! Mohón a szájamhoz emeltem a falatot, és kiélveztem minden pillanatát az édességnek. Louis egy darabig engem pásztázott, majd Ő is elkezdte majszolni a süteményt.

 - Ezt te sütötted? – kérdeztem, mikor végeztem a sütimmel.

 - Félig meddig. Egy ismerősöm besegített, de… Én kavartam a habot. – kacsintott.

 - Akkor azért olyan finom! – mosolyogtam.

 - Ó, várj! A szádon maradt egy kicsi! – mutatott az ajkaim felé.

 - Hol? – alighogy befejeztem, Louis ajkai az enyémeken voltak.

Először óvatosan csókolt, nem úgy, mint máskor szokott. Mintha félne valamitől. De vajon mitől? Mit akarhat mondani? Huncutul belemosolygott a csókba, majd ajkait elhúzta enyémektől, és felhúzott a pokrócról. Sétáltunk pár métert, majd elterült a fűben és magával rántott engem is. Nevetve terültem a mellkasára, miközben Ő átkarolta a derekamat. Lehetett vagy tíz fok, de jelen pillanatban egyikünk sem bánta. Valahogy nem fáztunk.

-          Látod? Ott a Göncölszekér! – mutatott az égre.

-          Hol? Nem látom! – nevettem.

-          Ott! Látod azt a négyszöget?

-          Aha!

-          Na, ott van még egy pár csillag a másik sarokban, az a nyele.

-          És tényleg!

-          Hazudtam Én neked valaha? – kérdezte nevetve.

Utána csöndben feküdtünk a fűben. Hallgattam szíve heves dobogását, és egyik kezemet összekulcsoltam az Övével. Ő a hajamat piszkálta szabad kezével, vagy pedig a karomat cirógatta. Percegik lehettük így, ilyen csöndben egymással, mikor megszólalt.

-          Zoe… - suttogta.

-          Hmm?

-          El kell, hogy mondjak valamit. – felültem.

-          Mondjad. – mosolyogtam, mire Ő is felült.

-          Tudod… még alig ismerlek egy hete… azaz már régóta ismerlek, de csak így látásból, meg hallásból, és… szóval, izé… - habogott. – Nem szoktam ilyen gyorsan beleugrani egy kapcsolatba. – Én figyelmesen hallgattam. – És… még sosem éreztem ilyet, senkinél. Szóval… azt hiszem, már kimondhatom. Zoe, Én…