II./4. Érzelmi túltengés

Sziasztok! :) Ez most ilyen rövidebb rész lett, bocsi :$ Nem is szaporítom tovább a szót, ne felejtsétek a holnapi twitcamot, na pusszancs ;)

Noémi xXx

zene

Hayley

Másnap reggel azon kaptam magam, hogy vigyorogva keltem fel. Nem értem miért, csak olyan indokolatlan jó kedvem volt. Talán a tegnap esti telefonhívás anyától az lehet az oka. Még nem is meséltem? Hazautazunk a lányokkal egy hétre! A fiúk még nem tudják, meg még a lányok se, majd ma mondom el nekik. Én már úgy várom, úgy hiányzik anyu és apu! Oké, mondjuk a hazautazás oka nem valami felemelő… Zoe apukájának a temetésére megyünk. Joe nagyszerű ember volt… mindig ő furikázott minket mindenhova, amíg Ivy meg nem szerezte a jogsiját (azóta sem vezetett); mindenhova elengedett minket, és mindig vigyázott ránk; isteni humora volt, és minket is lesokkolt a hír, hogy meghalt. Zoe egészen jól kezelte, bár tény, hogy az 1D mellett sosem unalmas az élet, és mindig lefoglalnak minket.

Szóval lelibegtem a lépcsőn a nappaliba, ahol meglepetésemre már Harry ott volt, és éppen kávét szürcsölt. Olyan bekómált feje volt, hogy az valami szörnyű, bár Én se festhettem jobban. Haja össze-visszameredt az égnek, szeme alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Nem aludhatott sokat az éjjel. Hatalmas, zöld szemeit Rám emelte, és fáradtan elmosolyodott. Én is ugyan így tettem, és leültem mellé.

-          Hogy vagy? – kérdeztem.

-          Álmosan. – hangja nagyon rekedt volt, és még a szokásosnál is mélyebb.

-          Vettem észre. – vigyorodtam el. – Amúgy, van egy hírem.

-          Mi? – ismét Rám emelte tekinteték, és kíváncsian fürkészni kezdte az arcom.

-          Ma hazautazunk Bristolba egy hétre.

-    Hogy micsoda? – ugrott fel, amitől kissé hátrahőköltem, bár megijedtem, hogy leesek az apró székről. – Miért?

-     A temetés miatt. – suttogtam, így ösztönözve Őt is a csendesebb beszédre, hisz a többiek még alszanak.

-          Ja. – mondta most már csöndesebben és leült. – Mi is megyünk. – jelentette ki.

-          Hogy mi? – kérdeztem most Én egy kicsit hangosabban.

-          Szeretnénk már megismerni azt a környezetet, ahol felnőttetek! – vigyorodott el, és a fáradtság két pillanat alatt eltűnt az arcáról.

-      Bristolban semmi érdekes nincs. – vágtam rá, talán kicsit túl gyorsan. Nem azért, de most nem akarom, hogy jöjjenek. Végre egy hét, normális, hangsúlyozom, NORMÁLIS emberekkel!

-          Engem mégis érdekel, hol fejlődtél ilyenné. – vigyorgott.

-          Milyenné? – húztam fel a szemöldököm.

Itt viszont elhallgatott, és teljesen a kávéjára koncentrált. Olyan képet vágott, mintha valami rosszat mondott volna, vagy majdnem kikotyogott volna egy titkot. Ujjaival a bögre fülét és száját piszkálta, végighúzta puha ujjbegyeit a porcelánon, miközben a mély kávét vizslatta. Közelebb húzódtam hozzá, és éreztem, hogy megfeszül. Mikor teljesen mellé húzódtam, megfogtam az állát, és magam felé fordítottam, persze gyengéden. Zöld szemeiből csak úgy áradt a… nem tudom mi. Nem tudtam meghatározni, hogy mit látok azokban a hatalmas, zöld szemekben, és mégis úgy vonzott bőrének puhasága, hogy ledermedtem, és nem tudtam mozdulni.

Harry

Apró ujjaival még mindig az államat fogta, és mélyen a szemeimbe nézett. Nem tudtam, mit akart, de szerintem Ő se. Hatalmas, barna szemei a mélybe rántottak, és nem bírtam megmozdulni. Csak ültünk ott, egymással szembe, arcunk között kb. tíz centi távolság, és egyikünk se mozdult. Hirtelen ötlettől vezérelve egy apró hajtincsét, mi most konokul az arcába hullott megfogtam, és a füle mögé tűrtem. Érintésemre összerezzent, bőre libabőrös lett, de ugyanúgy mozdulatlan maradt. Ujjai elengedték az államat, mire Én egyik tenyeremet óvatosan az arcára simítottam, és közelebb hajoltam hozzá. Hirtelen minden aggályom elszállt, és mindennél jobban ki akartam mondani azt, amit érzek. Már nem féltem attól, hogy besülök, hogy visszautasít, csak a magaménak akartam tudni. De ja vu érzésem volt. Mint múltkor, a szülinapján, mikor már kissé részeg voltam, mikor táncoltunk… igen, akkor meg kellett volna csókolnom. Csak Blake… szándékosan elrontotta a pillanatot. Alapjáraton nincs bajom vele, csak valószínűleg nem akarja, hogy a húga összejöjjön velem. De Én akarom.

Már csak pár centire voltunk egymástól, mindketten lecsuktuk a szemünket, mikor zörejt hallottunk. Az istenit neki! Dühösen felpattantam, ott hagyva Hayleyt, aki hirtelen nem értette mi van, és a zaj forrását keresve elindultam. Aztán rájöttem, hogy a zaj forrása drága jó barátom... Louis volt. Már nem azért, de most megfojtanám! Rám vigyorgott, majd felmutatott egy bowling golyót (?), és idegbeteg táncikába kezdett. Megforgattam a szemeimet, és visszamentem a konyhába, ám Hayley már sehol.