II./5. Fura reggel

Sziasztok! Sajnálom, hogy majdnem másfél hete nem hoztam részt, a nyár mégsem ad akkora szabadságot és ihletet, mint azt én képzeltem. :') Ezt is még a múlt héten elkezdtem, de csak most tudtam befejezni, és rögtön rakom is fel, szóval, nagyon úgy tűnik, marad az ilyen egy hetenkénti új rész. Bocsi. :( Azt hiszem ez az első rész, miben mind három lány szemszöge szerepel. :)

Noémi xXx

Zoe

Reggel még a rémálom hatása alatt voltam. Nem tudtam hova tenni. Az a tipikus nyomasztó érzés tört rám, ahogy felébredtem, ami a rémálmok után szokott. Iszonyatosan fáradt voltam még, mégsem akaródzott az ágyban maradni, főleg, mert Louis sehol sem volt, a rémálom után pedig nem akartam még egyszer öntudatlanságba zuhanni. Remélem, ez nem az ismétlődő rémálmok közé tartozik, mert inkább virrasztok egész éjjel. Kb. ugyan annyit érnék el vele, ugyan is ettől a lidérces álomtól teljesen kimerültem, bármennyit is aludtam.

Az éjjeli szekrényen pihenő telefonom után nyúltam, és gyorsan csiripeltem egyet drága rajongóinknak.

Persze rögtön jöttek a válaszok, hogy remélik, azért még jól vagyok, és nagyon örülnének, ha visszakövetném őket. Egyet-kettőt bekövettem, de többre már nem futotta így is szemernyi erőmből, ezért letettem a készüléket, és lebaktattam a földszintre. Bevánszorogtam a konyhába, és gyorsan fogtam egy szelet kenyeret, hogy megkenjem valamivel, de csak répadzsemet (?) találtam a hűtőben, semmiféle felvágott, vagy bármi más, így inkább fogtam a kenyeret magában, és megettem. Miután végeztem a „tartalmas” reggelimmel, kiléptem a nappaliba, ott viszont senkit sem találtam, csak egy bowling golyót (?), így visszamentem a szobába. Az ajtó előtt Hayley állt. Éppen kopogni készült, mikor mellé léptem, és a vállára tettem a kezem. Valószínűleg nem számított rám, mert ugrott egyet, és gyorsan megperdült a tengelye körül. Arca rémült volt, majd mikor meglátott engem, sóhajtott egyet, majd szemrehányóan nézett rám. Én csak vállat rántottam, és megkérdeztem, mit akart.

-     Anyu hívott, hogy ma hazautazunk. Joe, öm… temetésére. – sütötte le a szemeit, és piszkálgatni kezdte a körmeit. A hír azon része, hogy hazamegyünk, még tetszett is, a második viszont kicsit lelombozott.

-          Mennyi időre? – kérdeztem halkan.

-      A temetés csütörtökön lesz. Anya azt mondta, maradhatunk egy hétig, csak aztán nekik el kell menni valahova. Megkérdezte, akarunk-e menni velük, de most lemondtam. Remélem, nem baj. – mondta, miközben engem fürkészett.

-    Persze, most inkább maradok itthon. – furcsa, az itthon számomra már kétjelentésű. A bristoli otthon, és az itteni, londoni otthon. Fura. – És a fiúk mit szóltak, hogy nem leszünk itt egy hétig?

-   Hát, amikor ezt elmondtam Harrynek, kijelentette, hogy Ők is jönnek. Aztán ezt megosztotta Louisszal, szóval valószínűleg jönnek. Csak még azt nem tudom, hol fognak megszállni, mert azért hotelbe csak ne passzoljuk már be Őket, ha Mi meg otthon lehetünk. – magyarázott, közben pedig ujjaival mutogatott össze-vissza.

Csak bólintottam, majd elindultunk csomagolni. Szinte fel se tűnt, hogy csak két hete lakunk itt, annyira megszokott volt már itt lenni. Viszont Louis még mindig sehol. Már félig kész voltam egy bőrönddel, mikor, mint egy bomba rontott be a szobába Louis. Éppen letérdeltem a bőrönd elé, hogy elrendezgessem a kiválasztott ruhákat, ezért nekem jött, és ledöntött a földre. Arcán hatalmas vigyor csücsült, kék szemei ragyogtak, ahogy rám nézett.

-   Szia, Louis. Milyen volt a reggeled? Miért fekszel rajtam? Miért vigyorogsz? – bombáztam a kérdésekkel, mire csak jobban elvigyorodott, ugyanis nagy részüket nem gondoltam komolyan. Kivéve az utolsót.

-     Szia, Zoe! Kellemes volt, bár nélküled nem ugyan az; mert jól esik; és mert szeretném látni azt a helyet, ahol ilyen Pöttöm Panni lettél.

-      Héj, nem vagyok Pöttöm! Csak alacsonyabb nálad. – nyújtottam ki a nyelvem. – És különben is, nem kell mindig mindenhova velünk jönnötök!

-          Leharapom! – kapott a nyelvem után, mire Én kigurultam alóla, és felpattantam.

-       Majd legközelebb, Tommo! – vigyorogtam, és átmentem a lányok szobájába, mert Ivy még biztosan alszik.

Hayley

A reggeli „incidens” után úgy döntöttem, meglátogatom Blakeéket, akik most pár napig a városban maradnak, mielőtt hazamegyünk. Jobban meg akarom ismerni Mandit, és különben is régen beszélgettem már egy jót a bátyuskámmal, a bőröndökbe pedig már félig-meddig összepakoltam, szóval amiatt sem kell aggódnom. Még a buli napján megtudtam, hogy hol szálltak meg, ezért most oda tartottam. London egyik bájos kis szegletében egy kis vendégházban laktak most, apró kis tuják szegélyezték a fakerítést, és olyan kis erdei házikó feelingje volt. Bementem a kapun, majd az aprócska recepcióhoz lépkedtem. Megmondták, hol van az Ő szobájuk, és lassan felmentem a lépcsőn, remélve, hogy nem zavarok meg semmit.

 - Helló! – mondtam, mikor vettem a bátorságot, és benyitottam.

Először semmi válasz nem jött, ezért alaposabban körül néztem a nem is olyan kicsi szobában. Elegánsan volt berendezve, fa bútorok és berendezések díszítették a szobát, de bekúszott a modernitás is a hatalmas tévével és digitális órával. A szoba egyik felében egy hatalmas, fehér paplanú franciaágy volt, és a mellett volt egy ajtó, gondolom az a fürdőszoba. Beljebb léptem, gondoltam, úgy is szívesen látnak. Ekkor vettem észre, hogy a szoba másik felében egy kis amerikai konyha volt, pici hűtővel és egy kis tűzhellyel, pulttal és bárszékekkel. Hangulatos volt, meg kell hagyni. Ekkor kinyílt a fürdőajtó, és Mandi lépett rajta ki.

-       Ó, szia, Hayley! – köszöntött boldogan. – Blake elment valahova, csak később jön. De mit keresel itt? Nem mintha nem örülnék neked, csak megleptél. Kérsz valamit? Teát, kávét, egy kis reggelit? – hadarta. Picit, úgy tűnt zavarban volt.

-          Nem kérek semmit, köszi. Csak azért jöttem, hogy beszélgessünk, megismerjük egymást kicsit. Ha már a bátyám barátnője vagy…

-          Ja, persze, persze. – mondta zavartan, és leültünk a kanapéra. – Miről szeretnél beszélgetni?

-   Hát… nem tudom, elmondhatom-e ezt neked, de igazából ez egy olyan dolog… amiben nem kérhetem a legjobb barátnőim segítségét, mert… egyszerűen nem. – kezdtem neki.

-   Nekem tudod, hogy elmondhatod. Bennem megbízhatsz. Tudod, mint hetedikben, mikor Mrs. Jenkins…

-       Tudom. – nevettem. Majd mikor vettem egy mély levegőt, és lehajtottam a buksim, hogy tudjam a csodaszép körmeimet tanulmányozni, belekezdtem. – Na, szóval, amit mondani akartam… tudod, van egy srác, és…

-      Tudom. – mondta halál nyugodtan, mire felkaptam a fejem, és meredten bámulok rá. – Láttam, hogy nézel Harryre. – szuper. Ennyire egyértelmű lenne?

-          Na, igen… - mondom, és újra az ujjaimat kezdem fürkészni. – És hát… ezzel úgy önmagában még nem is lenne semmi gond… mármint lenne, mert… érted, de… van egy csaj, aki… neki tetszik. – bököm ki végül. – Cindy… - olyan utálattal ejtem ki a nevét, olyan undorral, hogy azon magam is meglepődök. – És bár még nem láttam… nem hiszem, hogy felvehetem a versenyt vele. Mert Mi Harryvel… csak barátok vagyunk. – a hangom megremegett, és vennem kellett egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam. – És ezzel igazából nincs is semmi baj. – Hát már hogyne volna?! – ordította egy belső hang a fejemben, de gyorsan elhessegettem. – Csak attól félek, összejönnek, és…

-    Nem akarod elveszíteni. – mosolygott barátságosan Mandi. Vonásai lágyak voltak, és amolyan megértő anyuka vagy barátnő tekintete volt most. Közelebb kúszott hozzám, és megfogta a kezeimet, hogy abbahagyhassam a marcangolásukat. – Figyelj, Hayley. Elmondom, mi a problémád, három szóba burkolva. – felnéztem rá, és a hatalmas, zöldes szemeit kezdtem bámulni. – Te szerelmes vagy. És jelenleg féltékeny is. De ez teljesen normális. Az lenne a legjobb, ha elmondanád neki.

-   De Én nem akarom tönkretenni a barátságunkat! – mondtam kétségbeesve, mire Mandi megszorította a kezeim.

-          Figyelj. Mit gondolsz, Én Blakekel úgy jöttem össze, hogy szerelem első látásra, és happy end? Nem. Barátok voltunk. Nagyon jó barátok. Aztán mindketten elkezdtünk érezni valamit a másik iránt. Igazad van abban, hogy egy jó barátságot nehéz feláldozni egy lehetséges szerelemért, de ha igazán szoros a kötelék, ez meg se kottyan majd a kapcsolatnak.

Lehunytam a szemeim, és magam elé képzeltem a képet. Hisz ma is, a konyhában, majdnem megcsókolt, a szülinapomon is majdnem elcsattant egy csók, és mindig úgy néz rám. Hogy lehettem ilyen vak?! Mondjuk, simán kitelik tőlem. A „titkos-szülinap” hadműveletből sem sejtettem semmit. Sóhajtottam egyet, majd felálltam. Ránéztem Manire, aki most lágyan mosolygott, szemei csillogtak, és az apró szeplőivel is tökéletesnek tűnt. Kitártam a karjaimat, mire Ő is felállt, és megölelt. Régen nem voltunk ennyire jóban, inkább csak egy-két szót váltottunk egymással, de most, hogy eltelt pár év, és végre kicsit jobban megismerhettem, már biztos vagyok benne, hogy Blake a tökéletes lányt választotta. Pedig alig idősebb nálam, és mégis, milyen jó tanácsokat ad, és milyen gondoskodó, megértő, nem az a kicsapongó alkoholista ribanc, aki a korosztályunk nagy része.

-          Köszönök mindent, Mandi. – mondtam, mikor elengedtük egymást.

-          Tudod, hogy hozzám bármikor fordulhatsz. – mosolygott.

-          Blake nagyszerűen választott. – mosolyogtam Én is, majd elbúcsúztunk egymástól.

Hazafelé menet elhatároztam, hogy megmondom Harrynek, hogy szeretem. Végül is, mit veszíthetek? Mandinek teljesen igaza van. Szerintem elég jó a kapcsolatunk ahhoz, hogy ha esetlegesen Ő nem viszonozza az érzéseimet (ami remélem, nem igaz), akkor továbbra is jó barátok maradjunk.

Ivette

Éreztem, hogy valami apró birizgálja az orrom és a számat. Nos, bármennyire is apró volt, elég hatásos, ugyanis legmélyebb álmaimból keltett fel. De a szemeimet kinyitni, illetve akár csak megmoccanni már tényleg nem volt kedvem. A dolog vagy az illető viszont még mindig nem adta fel, lökdösött, taszigált, kiabált, de nem ért el túlzott hatást vele. Éppen azon voltam, hogy mindennemű próbálkozása ellenére ismét álomba szenderüljek, mikor elcsippentettem egy aprócska párbeszédet.

-          Nem segítenél? – hallatszott Zoe kérlelő hangja valaki felé, aki feltehetőleg az ajtóban állt.

-    Nem. – mondta Ő, mire villámgyorsan felkaptam a fejem, szemeim kitágultak, és rögtön Őt kerestem.

Igazam volt, ott állt, nekitámaszkodva az ajtófélfának, ajkait csibészes félmosolyra húzva, engem fixírozva. Még mindig nem tudom hova tenni a viselkedését. Én nem ilyennek ismertem meg. Nem ilyennek, hogy lekapja egy ismerősét, és ennyire kihasználja, hogy vonzó. Mert az, ezt nem is tagadom. Még Greg sem vonzott ennyire, soha.

-          De gyorsan felébredtél. – jegyezte meg félig játékosan, félig gúnyosan, mire vágtam egy grimaszt, és kipattantam az ágyból.

Ekkor esett le, hogy az Én pizsamám egy fehér trikóból és egy fehér rövidnadrágból áll, szóval nem takar sokat. Kihívóan felnéztem Zaynre, majd kacéran elvigyorodtam. Ha harc, hát legyen harc! Ő csak nyelt egyet, miközben a mosoly leolvadt az arcáról, és végigpásztázott tetőtől talpig. 

-          Ivy, ma megyünk haza. – mondta Zoe, kizökkentve minket egymás bámulásából.

-          Hogy mi?! – fordultam felé.

-      Nem örökre, nyugi. – paskolta meg a vállam Zo, és a bőröndöm felé tolt. – Már elkezdtem bepakolni neked, de innen te fojtatod. Még magamnak is be kell pakolni.

Zayn eddigre már kiment a szobából, így fellélegezhettem. Elkezdtem összepakolászni a dolgaimat…

***

Mikor már Hayley bőröndjét is levittük, mert valamiért még mindig nem ért haza, és Mi bepakoltunk neki, és már a fiúk is készen álltak, csak Hayst vártuk. Már elkezdtünk bepakolászni a kocsiba, ugyanis Louis visz minket egy turné busszal (?), és mindenki stoppolta magának a helyeket. Hayley is rövidesen megérkezett, megköszönte nekünk, hogy bepakoltunk helyette, és már indultunk is volna, amikor valaki kiabálni kezdett.

-          Jaj, ne rajongók, Louis, induljunk! – kiabált Niall.

-          Nem, Ő nem rajongó. Olyan, mintha… - mondta Harry, de az illető a nyakába ugrott.

Hosszú, fekete haja volt, viszont elég alacsony volt, szőrme kabátot viselt és magas sarkú csizmát. Harry először meglepődött, de aztán mosolyogva ölelte vissza. Hayleyre néztem, akinek az arcára kiült az undor, az utálat, a kétségbeesés, az értetlenség és a szomorúság ördögi keveréke. Szemeibe könnyek gyűltek, és gyorsan bemászott a buszba, mielőtt valaki sírni látná. Hirtelen gyilkolhatnékom lett. Célpont: a filigrán lány, aki éppen Harryt ölelgeti.