Sziasztok! Sajnálom, hogy majdnem másfél hete nem hoztam részt, a nyár mégsem ad akkora szabadságot és ihletet, mint azt én képzeltem. :') Ezt is még a múlt héten elkezdtem, de csak most tudtam befejezni, és rögtön rakom is fel, szóval, nagyon úgy tűnik, marad az ilyen egy hetenkénti új rész. Bocsi. :( Azt hiszem ez az első rész, miben mind három lány szemszöge szerepel. :)
Noémi xXx
Zoe
Reggel még a rémálom hatása alatt
voltam. Nem tudtam hova tenni. Az a tipikus nyomasztó érzés tört rám, ahogy
felébredtem, ami a rémálmok után szokott. Iszonyatosan fáradt voltam még,
mégsem akaródzott az ágyban maradni, főleg, mert Louis sehol sem volt, a
rémálom után pedig nem akartam még egyszer öntudatlanságba zuhanni. Remélem, ez
nem az ismétlődő rémálmok közé tartozik, mert inkább virrasztok egész éjjel.
Kb. ugyan annyit érnék el vele, ugyan is ettől a lidérces álomtól teljesen
kimerültem, bármennyit is aludtam.
Az éjjeli szekrényen pihenő
telefonom után nyúltam, és gyorsan csiripeltem egyet drága rajongóinknak.
Persze rögtön jöttek a válaszok,
hogy remélik, azért még jól vagyok, és nagyon örülnének, ha visszakövetném
őket. Egyet-kettőt bekövettem, de többre már nem futotta így is szemernyi
erőmből, ezért letettem a készüléket, és lebaktattam a földszintre.
Bevánszorogtam a konyhába, és gyorsan fogtam egy szelet kenyeret, hogy
megkenjem valamivel, de csak répadzsemet (?) találtam a hűtőben, semmiféle
felvágott, vagy bármi más, így inkább fogtam a kenyeret magában, és megettem. Miután
végeztem a „tartalmas” reggelimmel, kiléptem a nappaliba, ott viszont senkit
sem találtam, csak egy bowling golyót (?), így visszamentem a szobába. Az ajtó
előtt Hayley állt. Éppen kopogni készült, mikor mellé léptem, és a vállára
tettem a kezem. Valószínűleg nem számított rám, mert ugrott egyet, és gyorsan
megperdült a tengelye körül. Arca rémült volt, majd mikor meglátott engem,
sóhajtott egyet, majd szemrehányóan nézett rám. Én csak vállat rántottam, és megkérdeztem,
mit akart.
- Anyu hívott, hogy ma hazautazunk. Joe, öm… temetésére. –
sütötte le a szemeit, és piszkálgatni kezdte a körmeit. A hír azon része, hogy
hazamegyünk, még tetszett is, a második viszont kicsit lelombozott.
-
Mennyi időre? – kérdeztem halkan.
- A temetés csütörtökön lesz. Anya azt mondta,
maradhatunk egy hétig, csak aztán nekik el kell menni valahova. Megkérdezte,
akarunk-e menni velük, de most lemondtam. Remélem, nem baj. – mondta, miközben
engem fürkészett.
- Persze, most inkább maradok itthon. – furcsa, az itthon
számomra már kétjelentésű. A bristoli otthon, és az itteni, londoni otthon.
Fura. – És a fiúk mit szóltak, hogy nem leszünk itt egy hétig?
- Hát, amikor ezt elmondtam Harrynek, kijelentette, hogy
Ők is jönnek. Aztán ezt megosztotta Louisszal, szóval valószínűleg jönnek. Csak
még azt nem tudom, hol fognak megszállni, mert azért hotelbe csak ne passzoljuk
már be Őket, ha Mi meg otthon lehetünk. – magyarázott, közben pedig ujjaival
mutogatott össze-vissza.
Csak bólintottam, majd elindultunk
csomagolni. Szinte fel se tűnt, hogy csak két hete lakunk itt, annyira
megszokott volt már itt lenni. Viszont Louis még mindig sehol. Már félig kész
voltam egy bőrönddel, mikor, mint egy bomba rontott be a szobába Louis. Éppen
letérdeltem a bőrönd elé, hogy elrendezgessem a kiválasztott ruhákat, ezért
nekem jött, és ledöntött a földre. Arcán hatalmas vigyor csücsült, kék szemei
ragyogtak, ahogy rám nézett.
- Szia, Louis. Milyen volt a reggeled? Miért fekszel
rajtam? Miért vigyorogsz? – bombáztam a kérdésekkel, mire csak jobban
elvigyorodott, ugyanis nagy részüket nem gondoltam komolyan. Kivéve az utolsót.
- Szia, Zoe! Kellemes volt, bár nélküled nem ugyan az;
mert jól esik; és mert szeretném látni azt a helyet, ahol ilyen Pöttöm Panni
lettél.
- Héj, nem vagyok Pöttöm! Csak alacsonyabb nálad. –
nyújtottam ki a nyelvem. – És különben is, nem kell mindig mindenhova velünk
jönnötök!
-
Leharapom! – kapott a nyelvem után, mire Én kigurultam
alóla, és felpattantam.
- Majd legközelebb, Tommo! – vigyorogtam, és átmentem a
lányok szobájába, mert Ivy még biztosan alszik.
Hayley
A reggeli „incidens” után úgy
döntöttem, meglátogatom Blakeéket, akik most pár napig a városban maradnak,
mielőtt hazamegyünk. Jobban meg akarom ismerni Mandit, és különben is régen
beszélgettem már egy jót a bátyuskámmal, a bőröndökbe pedig már félig-meddig
összepakoltam, szóval amiatt sem kell aggódnom. Még a buli napján megtudtam,
hogy hol szálltak meg, ezért most oda tartottam. London egyik bájos kis
szegletében egy kis vendégházban laktak most, apró kis tuják szegélyezték a
fakerítést, és olyan kis erdei házikó feelingje volt. Bementem a kapun, majd az
aprócska recepcióhoz lépkedtem. Megmondták, hol van az Ő szobájuk, és lassan
felmentem a lépcsőn, remélve, hogy nem zavarok meg semmit.
- Helló! – mondtam, mikor vettem a bátorságot,
és benyitottam.
Először semmi válasz nem jött,
ezért alaposabban körül néztem a nem is olyan kicsi szobában. Elegánsan volt
berendezve, fa bútorok és berendezések díszítették a szobát, de bekúszott a
modernitás is a hatalmas tévével és digitális órával. A szoba egyik felében egy
hatalmas, fehér paplanú franciaágy volt, és a mellett volt egy ajtó, gondolom
az a fürdőszoba. Beljebb léptem, gondoltam, úgy is szívesen látnak. Ekkor
vettem észre, hogy a szoba másik felében egy kis amerikai konyha volt, pici
hűtővel és egy kis tűzhellyel, pulttal és bárszékekkel. Hangulatos volt, meg
kell hagyni. Ekkor kinyílt a fürdőajtó, és Mandi lépett rajta ki.
- Ó, szia, Hayley! – köszöntött boldogan. – Blake elment
valahova, csak később jön. De mit keresel itt? Nem mintha nem örülnék neked,
csak megleptél. Kérsz valamit? Teát, kávét, egy kis reggelit? – hadarta. Picit,
úgy tűnt zavarban volt.
-
Nem kérek semmit, köszi. Csak azért jöttem, hogy
beszélgessünk, megismerjük egymást kicsit. Ha már a bátyám barátnője vagy…
-
Ja, persze, persze. – mondta zavartan, és leültünk a
kanapéra. – Miről szeretnél beszélgetni?
- Hát… nem tudom, elmondhatom-e ezt neked, de igazából ez
egy olyan dolog… amiben nem kérhetem a legjobb barátnőim segítségét, mert…
egyszerűen nem. – kezdtem neki.
- Nekem tudod, hogy elmondhatod. Bennem megbízhatsz.
Tudod, mint hetedikben, mikor Mrs. Jenkins…
- Tudom. – nevettem. Majd mikor vettem egy mély levegőt,
és lehajtottam a buksim, hogy tudjam a csodaszép körmeimet tanulmányozni,
belekezdtem. – Na, szóval, amit mondani akartam… tudod, van egy srác, és…
- Tudom. – mondta halál nyugodtan, mire felkaptam a
fejem, és meredten bámulok rá. – Láttam, hogy nézel Harryre. – szuper. Ennyire
egyértelmű lenne?
-
Na, igen… - mondom, és újra az ujjaimat kezdem
fürkészni. – És hát… ezzel úgy önmagában még nem is lenne semmi gond… mármint
lenne, mert… érted, de… van egy csaj, aki… neki tetszik. – bököm ki végül. –
Cindy… - olyan utálattal ejtem ki a nevét, olyan undorral, hogy azon magam is
meglepődök. – És bár még nem láttam… nem hiszem, hogy felvehetem a versenyt
vele. Mert Mi Harryvel… csak barátok vagyunk. – a hangom megremegett, és vennem
kellett egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam. – És ezzel igazából nincs is
semmi baj. – Hát már hogyne volna?! –
ordította egy belső hang a fejemben, de gyorsan elhessegettem. – Csak attól
félek, összejönnek, és…
- Nem akarod elveszíteni. – mosolygott barátságosan
Mandi. Vonásai lágyak voltak, és amolyan megértő anyuka vagy barátnő tekintete
volt most. Közelebb kúszott hozzám, és megfogta a kezeimet, hogy abbahagyhassam
a marcangolásukat. – Figyelj, Hayley. Elmondom, mi a problémád, három szóba
burkolva. – felnéztem rá, és a hatalmas, zöldes szemeit kezdtem bámulni. – Te
szerelmes vagy. És jelenleg féltékeny is. De ez teljesen normális. Az lenne a
legjobb, ha elmondanád neki.
- De Én nem akarom tönkretenni a barátságunkat! – mondtam
kétségbeesve, mire Mandi megszorította a kezeim.
-
Figyelj. Mit gondolsz, Én Blakekel úgy jöttem össze,
hogy szerelem első látásra, és happy end? Nem. Barátok voltunk. Nagyon jó
barátok. Aztán mindketten elkezdtünk érezni valamit a másik iránt. Igazad van
abban, hogy egy jó barátságot nehéz feláldozni egy lehetséges szerelemért, de
ha igazán szoros a kötelék, ez meg se kottyan majd a kapcsolatnak.
Lehunytam a szemeim, és magam elé
képzeltem a képet. Hisz ma is, a konyhában, majdnem megcsókolt, a szülinapomon
is majdnem elcsattant egy csók, és mindig úgy néz rám. Hogy lehettem ilyen
vak?! Mondjuk, simán kitelik tőlem. A „titkos-szülinap” hadműveletből sem
sejtettem semmit. Sóhajtottam egyet, majd felálltam. Ránéztem Manire, aki most
lágyan mosolygott, szemei csillogtak, és az apró szeplőivel is tökéletesnek
tűnt. Kitártam a karjaimat, mire Ő is felállt, és megölelt. Régen nem voltunk
ennyire jóban, inkább csak egy-két szót váltottunk egymással, de most, hogy
eltelt pár év, és végre kicsit jobban megismerhettem, már biztos vagyok benne,
hogy Blake a tökéletes lányt választotta. Pedig alig idősebb nálam, és mégis,
milyen jó tanácsokat ad, és milyen gondoskodó, megértő, nem az a kicsapongó
alkoholista ribanc, aki a korosztályunk nagy része.
-
Köszönök mindent, Mandi. – mondtam, mikor elengedtük
egymást.
-
Tudod, hogy hozzám bármikor fordulhatsz. – mosolygott.
-
Blake nagyszerűen választott. – mosolyogtam Én is, majd
elbúcsúztunk egymástól.
Hazafelé menet elhatároztam, hogy
megmondom Harrynek, hogy szeretem. Végül is, mit veszíthetek? Mandinek teljesen
igaza van. Szerintem elég jó a kapcsolatunk ahhoz, hogy ha esetlegesen Ő nem
viszonozza az érzéseimet (ami remélem, nem igaz), akkor továbbra is jó barátok
maradjunk.
Ivette
Éreztem, hogy valami apró
birizgálja az orrom és a számat. Nos, bármennyire is apró volt, elég hatásos,
ugyanis legmélyebb álmaimból keltett fel. De a szemeimet kinyitni, illetve akár
csak megmoccanni már tényleg nem volt kedvem. A dolog vagy az illető viszont
még mindig nem adta fel, lökdösött, taszigált, kiabált, de nem ért el túlzott
hatást vele. Éppen azon voltam, hogy mindennemű próbálkozása ellenére ismét
álomba szenderüljek, mikor elcsippentettem egy aprócska párbeszédet.
-
Nem segítenél? – hallatszott Zoe kérlelő hangja valaki
felé, aki feltehetőleg az ajtóban állt.
- Nem. – mondta Ő,
mire villámgyorsan felkaptam a fejem, szemeim kitágultak, és rögtön Őt
kerestem.
Igazam volt, ott állt,
nekitámaszkodva az ajtófélfának, ajkait csibészes félmosolyra húzva, engem
fixírozva. Még mindig nem tudom hova tenni a viselkedését. Én nem ilyennek
ismertem meg. Nem ilyennek, hogy lekapja egy ismerősét, és ennyire kihasználja,
hogy vonzó. Mert az, ezt nem is tagadom. Még Greg sem vonzott ennyire, soha.
-
De gyorsan felébredtél. – jegyezte meg félig játékosan,
félig gúnyosan, mire vágtam egy grimaszt, és kipattantam az ágyból.
Ekkor esett le, hogy az Én
pizsamám egy fehér trikóból és egy fehér rövidnadrágból áll, szóval nem takar
sokat. Kihívóan felnéztem Zaynre, majd kacéran elvigyorodtam. Ha harc, hát
legyen harc! Ő csak nyelt egyet, miközben a mosoly leolvadt az arcáról, és
végigpásztázott tetőtől talpig.
-
Ivy, ma megyünk haza. – mondta Zoe, kizökkentve minket egymás
bámulásából.
-
Hogy mi?! – fordultam felé.
- Nem örökre, nyugi. – paskolta meg a vállam Zo, és a
bőröndöm felé tolt. – Már elkezdtem bepakolni neked, de innen te fojtatod. Még
magamnak is be kell pakolni.
Zayn eddigre már kiment a
szobából, így fellélegezhettem. Elkezdtem összepakolászni a dolgaimat…
***
Mikor már Hayley bőröndjét is
levittük, mert valamiért még mindig nem ért haza, és Mi bepakoltunk neki, és
már a fiúk is készen álltak, csak Hayst vártuk. Már elkezdtünk bepakolászni a
kocsiba, ugyanis Louis visz minket egy turné busszal (?), és mindenki stoppolta
magának a helyeket. Hayley is rövidesen megérkezett, megköszönte nekünk, hogy
bepakoltunk helyette, és már indultunk is volna, amikor valaki kiabálni
kezdett.
-
Jaj, ne rajongók, Louis, induljunk! – kiabált Niall.
-
Nem, Ő nem rajongó. Olyan, mintha… - mondta Harry, de
az illető a nyakába ugrott.
Hosszú, fekete haja volt, viszont
elég alacsony volt, szőrme kabátot viselt és magas sarkú csizmát. Harry először
meglepődött, de aztán mosolyogva ölelte vissza. Hayleyre néztem, akinek az
arcára kiült az undor, az utálat, a kétségbeesés, az értetlenség és a
szomorúság ördögi keveréke. Szemeibe könnyek gyűltek, és gyorsan bemászott a
buszba, mielőtt valaki sírni látná. Hirtelen gyilkolhatnékom lett. Célpont: a
filigrán lány, aki éppen Harryt ölelgeti.
