Novella verseny díj

Sziasztok! Oké, nagyon úgy néz ki, hogy a lentebb említett novella versenyt megnyertem!:D Nagyon boldog vagyok most, tisztára vigyorgok, meg minden!:D

 

Hú, nem is tudok mit mondani, nagyon jól esik!:D 

És amúgy az enyémre még mindig lehet jelentkezni!:)

Gondolom érdekel titeket a novella maga is, ezért felrakom nektek.:) A történet "dala" a Summer Love (bár szerintem ez kitalálható...), és hát úgy tűnik, hogy elég jó volt ahhoz, hogy Alexa L. Wozde versenyén első helyezett legyek. 

Noémi xxx

Summer Love

„Nem vagyok vicces, csak nagyon gonosz, és az emberek azt hiszik, viccelek.”

Utálok a nagymamáméknál lenni. Nem azért, mert nem szeretem őket, vagy ilyesmi, de a hely, ahol laknak egyszerűen unalmas. Márpedig ők mindig elküldenek, hogy sétáljak a környéken, fedezzem fel a városkát, csakhogy nekem semmi kedvem sincs a szürke kis helységben bandukolni egyedül. Ám Anyu ezt a problémát is megoldotta. Mivel év végi jegyeim nem lettek olyan fényesek, mint azt ő remélte, ezért egyszerűen lepasszolt nagyszüleimhez majdnem két teljes hónapra. Csak az utolsó két hétre mehettem haza, hogy felkészülhessek az iskolára. Oké, ez a büntetés azért, amiért se a fizikát, se a bioszt nem vágom, és a tanárok is utálnak? Megértő vagy, Anya…

Dewsbury egy kisváros nyugat-Yorkshireben, kb. 3 órányira Londontól. Anyuék vonattal küldtek el ebbe a városkába, aminek bár van központja, meg minden, de barátok nélkül ez édeskevés. Azt hiszem, nyár végére olyan poshadt leszek, mint egy régi könyvtári könyv.

Mami és Papi nem túl bőbeszédűek. Általában elküldenek, hogy szívjak egy kis friss levegőt, ne aszalódjak bent a szobában, és hiába érvelek azzal, hogy senkit sem ismerek, és a tetejébe még meleg is van, ők csak kihessegetnek az ajtón, és menjek, amerre akarok. Azt se kötik meg, mikorra kell hazaérnem, és normális esetben ennek örülnék is, de az ég szerelmére, két hónapig egyedül kell sétálgatnom ebben a városban naponta! Meghalok!

Ilyenkor Apa azt mondaná, keressek barátokat. Ja, ha az olyan egyszerű lenne! Először is, nem mehetek oda egy vadidegenhez, hogy „Helloszia, leszünk barik?”. Másodszor, senkinek sem jön be a modorom. Nos, mondhatni egy kicsit bunkó vagyok, főleg azokkal, akiket nem ismerek, és hát eléggé meg tudok sérteni mindenkit. Nyilván ezért utálnak a tanárok…

Úgy érzem, mintha menten a forró betonra olvadnék, hisz itt koránt sem oly megszokott a jóidő, és bár lehet, hogy egyes külföldieknek ez az idő pont kellemes, én úgy érzem, mintha egy feltört tojás lennék, amit kint hagytak a napot. Szörnyű!

Ekkor egy erős váll löki arrébb az enyémet, ezáltal elvesztem egyensúlyom, és a drága kicsi milliárdokat érő popóm (ne vegyétek ám komolyan!) a földre zuhan. Azonnal kikívánkozik egy még nem is olyan durva és bunkó beszólás, hogy legalább érzékeltessem a tankkal, aki letarolt, hogy nem esett valami jól eme gesztusa.

-          Szarjál sünt!

A „tank” megfordul, és rám mereszti égszínkék szemeit. A másodperc tört része alatt teljes testével megfordul, és odasiet hozzám. Most, hogy már közelebbről is megvizsgálhatom, észre veszem, hogy a taroló-gépezet nem is olyan csúnya, sőt, kifejezetten helyes, olyan típus, aki ha megölel, szét olvadsz a karjai közt, és lefolysz a legközelebbi csatornanyílásba. Szőke haja kuszán áll, fogait átlátszó fogszabályzó díszíti. Azonnal bocsánatkérésekbe kezd, s kezeimnél fogva gyorsan felhúz, és miközben szája egyre csak jár, végigpásztázza a testemet.

-          Oké, most kivételesen megbocsájtok. – mondom, hogy végre abbahagyja a dumálást. Már idegesített a „Én nagy sajnálom, tényleg, nem akartalak fellökni, kérlek, bocsáss meg!” duma. A fiú halványan elmosolyodik, látva, hogy semmi bajom, de ez a pöttöm mosoly is azonnal eltűnik, amint meghallja a hangomon, hogy nem vagyok jókedvemben. És igaza is van. Legszívesebben kivágnék egy tévét az ablakon.

-          Amúgy Niall vagyok.

-          Várj, kitalálom, a vezetékneved Tank.

-          Majdnem. Horan. Niall Horan. – úgy látszik, sértésemet kicsit sem vette a szívére, s ez meglep. Eddig bárkivel találkoztam, legyen az menő nagydumás vagy hisztis plázapicsa, mindig visszaszólt valamit, vagy legalábbis vágott egy pofát. Ő meg csak kedvesen válaszol.

-          Hova futottál? – próbálom tovább sértegetni, mintegy reflexből, felhasználva az angol szóviccek varázsát.

-          Eddig még soha nem hallottam ezt a viccet. – neveti el magát, és úgy nevet, mint azok a hülye rajzfilmfigurák, akiktől neked is nevetni támad kedved. Egy picit elmosolyodok, de éppen csak annyira, hogy ő ne vehesse észre.

-          Most hallottad. – közlöm ugyan azon a hangomon, amit eddig is használtam, a „gonosz-vagyok-és-tudhatnád” hangomon. Nem vette figyelembe.

-          Vicces vagy. – közli egyszerűen.

-          Inkább csak gonosz.

-          Miért lennél gonosz?

-          Hagyjuk. Nos, Niall Horan, ha nem zavar, én mennék tovább utamra, te meg csak folytasd ártatlan lányok ledózerolását, sok sikert hozzá! – mutatom fel szarkasztikusan a nagyujjam, miközben bájvigyorgok, aztán pedig mogorva képpel elindulok. Ám alig teszek két lépést, mosoly kúszik az arcomra.

Niall az első olyan ember, aki nem vette zokon, ha sértegettem, fel se tűnt neki, és ez valamiért tetszik. Eddig egyetlen egy ilyen emberrel találkoztam: Tammyvel. De Tammy most Spanyolországban sütteti a hasát, miközben szexi spanyol pasik legyezgetik őt pálmalevelekkel, és szürcsöli a koktélját. Biztos vagyok benne, hogy ezt teszi. Lényeg a lényeg, csak Tammy képes elviselni a beszólásaimat, illetve jól fej becsapni  ha túl mentem a határon. Most valószínűleg fogna egy serpenyőt, és tarkón baszna vele, ha itt lenne, de hát nincs itt, szóval szabadon randalírozhatok. Ám, mint pár perccel később észre veszem, a „tankom” követ, s egy óvatlan pillanatban elkapja a vállam, és maga felé fordít.

-          És téged hogy hívnak? – kérdezi kedvesen, ami miatt egyszerűen csak elfutnék tőle, ám ha már Tammyhez hasonlítgattam, aki nélkül pedig tényleg szörnyeteg lennék akkor ennyit megérdemel.

-          Jade. Jade Robinson.

-          Örülök, Jade. Idevalósi vagy? – érdeklődik, miközben az ujjaival babrál az oldalánál.

-          Nem. Csak leküldtek ide poshadni. – vallom be neki őszintén, és meglep, hogy nem valami olyasmit nyögtem be, hogy „Mit érdekel?” meg „Hagyjál lógva!”. Valószínűleg az előbb említett hasonlóság miatt.

-          Hogy-hogy?

-          Rossz jegyek, anyuci begurul, kicsi lányt elküldik a mamihoz a nyárra. – nyafogom.

-          Hát, ez nem jó. Viszont az jó, hogy találkoztunk. – mosolyodik el, és észre sem veszem, én is elvigyorodom. – Hát, akkor gondolom nincs sok programod holnapra… Mármint azt hiszem, nincs errefelé sok ismerősöd…

-          Egy sincs.

-          Akkor mit szólnál ahhoz, hogyha holnap kicsit körbevezetnélek? Én már a harmadik nyaramat töltöm itt, tudok tájékozódni. – villantja ki fehér fogait, amin átlátszó fogszabályzó van. Most randira hív?! Végül is, ha úgy nézzük, eddig még egy fiú sem mert randira hívni. Talán rendesnek kéne vele lennem?

-          Hát… oké. – adtam be végül a derekamat, és nem ismertem magamra. Kedvesen (!) elcsevegek (!) egy sráccal (!), aki helyes (!). Ilyet még nem sikerült összehoznom…

-          Rendben, akkor mondd el, hol laksz, és holnap délután érted megyek. Együtt felfedezzük a várost. – villant ezer-wattos mosolyt, s én engedelmesen elmondom neki nagyszüleim címét, közben pedig ismét elkezd motoszkálni az agyamban, hogy ez nem én vagyok, hogy Niall mennyire megváltoztatott engem egy pillanat alatt. – Akkor holnap. Szia! – köszön el, és alakja csakugyan távolodni kezd, sőt, mikor azt hiszi, már nem figyelek, egy aprót ugrik a levegőbe, s két sarkát összeérinti, mint valami hülye rajzfilmfigura. Máskor oda vetettem volna, hogy „Mit pattogsz?”, de most csak egy kis mosolyra futja tőlem.

Másnap Niall csakugyan felkeres délután három körül, és csakugyan elmegyünk megnézni a várost. Megmutatja nekem Dewsbury nevezetességeit, majd a kedvenc helyeit, és végül bemutat a bátyjának, Gregnek és két haverjának, Melanienak és Peternek. És ismét teljesen kifordulok önmagamból, hiszen kedvesen bemutatkozom nekik, nagyszerűen elcsevegek velük, és még csak egy gonosz beszólást sem ejtek! Egy parkban végül megtaláljuk az ideális helyet az ismerkedésre, egy-egy fagyi társaságában, ám az én két gombócos csoki-sztracsatella fagyim Niall pénztárcáját soványítja, mivel az ír fiú mindenképpen meg akart hívni a jeges csodára. Végül elfogadom, s leülök a kis társaságba, miközben figyelmesen hallgatok. Eszembe jut, hogy talán újra kezdhetném. Talán nem kéne velük bunkónak lennem, talán lehetnének barátaim. Hiszen Greg, Melanie, Peter és Niall is nagyon jó fejek, és most kivételesen úgy érzem, hogy velük tudnék akár úri hölgy módjára is viselkedni, de legalábbis olyan Tammysen, s végül picinke agyacskám azt az érvet hozza fel, hogy nem kéne egyedül és unalmasan töltenem a nyaramat. Így hát hallgatok a fejemben lévő kis rózsaszín szervre, és összebarátkozok a drewbury-i „bandával”.

Hetek telnek el, s a mi kis ötös csapatunk egyre jobban összemelegszik, csak úgy, mint mi Niallel. A szőke fiú állandóan flörtölni próbál velem, amit végül is nem utasítok el, hiszen egyszer élünk, élvezzük ki. Egyik nap például, mikor zuhogott az eső Niall kivitt a kis kikötőbe, és onnan néztük a folyócskát, miközben Niall pulcsija „védett meg” az esőtől. Életemben először nagyon jól elszórakoztam egy olyan valami társaságában, aki nem Tamara Winterfield, a maga szeplős pofijával.

Újabb hetek telnek el, és Niall meghív egy fesztivál-féleségre, amit minden évben megrendeznek a városban, és állítólag jó móka. Rábólintok a kedves invitálásra, hiszen Nagyiékat nagyon nem érdekli, mikor megyek haza, annyit kötöttek ki, hogy ne legyek olyan részeg, hogy összetörjem az antik vázájukat. Ők tudják.  Áthívom a kis vörös hajú Melaniet, hogy segítsen kiválasztani a megfelelő öltözéket a „fesztiválra”, ami inkább majális, de ez most nem érdekes. Végül egy egyszerű, fehér, mintás trikóban egyezünk meg farmersorttal és egy Toms cipővel. Hajamat lófarokba fogom, csuklómra pár karkötőt teszek, és elégedetten forgok a tükör előtt. Egy fél órával később Melanievel karöltve indulok el a főtérre, ahol az egész hacacáré van. Niall, Greg és Peter már ott vannak, és szinte azonnal észreveszem, hogy legurítottak már egy pár sört. Niall boldogan kacarászik, miközben néha egyet-egyet szökken, Greg vihogva figyeli öccse tevékenységét, miközben egy csajt próbál fűzni, Peter pedig azonnal odatámolyog hozzánk, és magával húzza Melaniet. Én vigyorogva Niallhöz megyek, kezem óvatosan a vállára teszem, mire megfordul, és jó hangosan felkiált:

-          Jade! Hát megjöttél! – ordít a fülembe, és jó szorosan megölel. – Már vártalak. Kérsz valamit inni? Hát persze, hogy kérsz! Csapos, egy sört a szép hölgynek! – hadar, és most még jobban hallatszik jellegzetes ír akcentusa, amit főleg most, hogy részeg cukinak találok. Egy fél perc sem telik el, és Niall a kezembe nyom egy jó nagy műanyagpohárnyi sárga lét. Úgy vagyok vele, mit veszíthetek, így hát egyharmadát megiszom egy huzatra. Niall önfeledten tapsolni kezd, és hirtelen megragadja a derekamat, hogy a színpad felé húzhasson. – Hú! Imádom ezt a bandát! Black Spider! – harsogja, miközben egyre húz be a tömegbe, én pedig próbálom nem valaki fejére borítani a sörömet. – Helyi banda, és nagyon jól nyomják, nem? – fordul felém, kék szemei kicsit sötétebbnek hatnak, valószínűleg attól van, hogy már nem józan.

-          De. – próbálom túlkiabálni az őrjöngő tömeget, miközben lötyögni kezdek a zene ritmusára. Valóban eléggé fülbemászó a dallam, és azon kapom magam, hogy dúdolgatom a refrént.

Mikor vége van a számnak, és mint kiderült, a banda fellépésének is, Niall kivonszol a tömegből, és elégedetten elmosolyodik, mikor észre veszi, hogy a bulizás közben az egész pohár sört felhajtottam. Elhúz egy kis, fehér sátorhoz, hogy kérjen még nekem italt, de amint odaérünk, hirtelen szembefordít magával, és forró és sörízű ajkait az enyémekre nyomja. Normális esetben talán még tiltakoztam is volna, de miután egy pohárnyi alkohol volt bennem, nem hogy erőm, de akaratom sem maradt, hogy ellenálljak. Óvatosan kóstolgatjuk egymást, mígnem nyelve elkezd táncolni az enyémmel, és ami még izgatóbb, a zene ritmusára, és nem érdekel, hogy éppen az egyik „nyári-barátommal” smárolok részegen egy dewsbury-i fesztiválon. Jobban lefoglal a szőke fiú játéka, ahogy ajkai egyre vadabbul tépik az enyémeket, és ahogy egyik tenyere finoman végigsimít a hátamon. Én a hajába túrok, úgy próbálom kényeztetni  ám hirtelen a teljes öntudatlanságból felébreszt egy gondolat.

Ez volt életem első csókja. Igen, még sosem csókolóztam. A fiúk általában messzire elkerültek, mert nem mertek kikezdeni velem, főleg nem flörtölni, vagy járni velem.

És innen is látszik, hogy Niall más. Őt nem érdekelte, mennyire vagyok bunkó vele, ő, a kis ír manó meg akarta mutatni az élet egy szebb oldalát. És örülök, hogy mikor én otthagytam őt, utánam jött, és egyszerűen teljesen kifordított önmagamból. Örülök, hogy hála neki összeismerkedhettem Peterrel, Greggel és Melanieval, hogy hála neki nem unalmas a nyaram. És jelenleg annak is örülök, hogy bár részegen, de őt csókolhatom meg először, neki adhatom életem első csókját, mely még mindig tart, és félő, hogy lassan megfulladunk.

Mintha csak gondolatolvasó lenne, Niall ajkai abbahagyják a mozgást, és égszínkékes szemeit rám emeli. Halványan elmosolyodik, mikor látja, hogy nem akadok ki, hogy nem vágom pofon, esetleg nem rúgom tökön. A pillanatnyi csendet végül én töröm meg azzal, hogy átkarolom a nyakát, és szájához közel ennyit suttogok:

-          Mire vártál eddig?

Kérdésemre a válasz egy egyszerű vállrántás, majd egy újabb heves csók, amitől a hidegrázás végigfut a gerincemen, egészen a kis lábujjamig  majd onnan vissza a fejem búbjáig. Mikor ajkaink ismét szabadok, Niall megfogja a kezem, és elkezd húzni maga után.

-          Pár utcányira lakunk, és nincs otthon senki. Jössz? – villantja elő kisfiús mosolyát, s én a kábulattól rögtön beleegyezem.

Valóban csak pár utcányira volt a házuk, és miután kinyitja a bejárati ajtót, és elkísér a szobájáig újra csókolni kezd, nekilökve engem a falnak, miközben ujjai az oldalamat cirógatják, az én kezeim pedig ismét a hajával babrálnak. Percekkel később már az ágyon vagyunk, ő fölöttem tornyosul, miközben mélyen magamba szippantom bódító illatát. Az éjszaka hosszúra nyúlik számukra, s ebből végül az kerekedik ki, hogy Niall nem csak az első csókomat kapta, hanem annál valami sokkal fontosabbat is. És nem bánom, egy perctér se, egy mozdulatát se.

Másnap reggel egy halk, dörmögő hangra ébredek, ami a fülembe dúdol egy számomra ismeretlen dalt, s én mosolygva fordulok a szőke fiú felé, aki mikor meglátja, hogy ébren vagyok, elmosolyodik, és egy apró csókot lehel ajkaimra. Tagjaimat komótosan nyújtóztatom ki, szinte hallom, ahogy a csontok a helyükre roppannak minden egyes mozdulatnál. Egy nagyot ásítok, s ezután kómás hangon szólok Niallhez.

-          Milyen nap van ma?

-          24-e. – válaszol egyszerűen, szemeit még mindig rajtam legeltetve. A válasz lassan jut el a tudatomig, ám mikor megértem, hogy mit mondott Niall, azonnal felpattanok, és úgy nézek rá, mint aki szellemet látott.

-          Mi a baj? – kérdezi, miközben összevonja szemöldökét, és ha nem lenne a dolog életbevágóan fontos, talán még el is mosolyodnék ezen a mozdulatsoron.

-          Ma indul a vonatom. – suttogom végül, és érzem magamon Niall értetlen tekintetét.

-          Az… nem lehet. – leheli, és véleményén én is osztozom – nem lehet, hogy máris véget ért a nyár. – Jade, nem mehetsz el! – húz magához, mire az arcomat meztelen mellkasába fúrom, úgy próbálom nyugodtan mérlegelni a dolgokat.

Mullingar Írországban van. London tőle mintegy 700 km-re. Á, nem is sok. Végül is csak egy jó nagy adag víz meg szárazföld választ el minket!

Órákkal később már a vonatállomáson állok a bőröndjeim és Niall, Peter, Greg valamint Melanie társaságában. Egyesével elbúcsúznak tőlem, és bár szomorú vagyok, a tőlük való búcsúzkodás nem fáj annyira, mint az én valódi szőke hercegemtől, aki kihasználja azt a kevés időt, amíg a többiek elmennek kávét hozni.

-          Hát, akkor gondolom… majd még beszélünk… - mondom reménykedve.

-          Nem akarom, hogy hívj. Nem akarom, hogy úgy emlékezzek rád, hogy nem hívtál. Az én kis nyári szerelmemként akarok emlékezni rád. – válaszol, és én érzem, hogy a szíven apró darabokra törik össze. Nem akar velem beszélni?

-          Miért? – kérdezem halkan.

-          Sokkal rosszabb lenne, ha egy idő után megszakítanánk a kapcsolatot, és úgy emlékeznénk egymásra. – simít végig az arcomon.

-          Ígérd meg, hogy emlékezni fogsz rám. – torkomban megjelenik az a bizonyos gombóc, és könnyek fedik el a látásom.

-          Sosem tudnálak elfelejteni.

-          Ez most tök olyan, mint egy elcsépelt szappanoperában. – szipogom fojtott hangon, miközben ő aprót kuncog.

-          Ez az egyetlen szappanopera, ami nem akarom, hogy véget érjen.

Szemei őszinteséget sugallnak, és pillanatokon belül érzem, hogy ajkait utoljára enyémekre tapasztja, és nyelve óvatosan lejti táncát enyémmel. Az édes, de mégis fájdalmas búcsúzkodást a hangosbemondó hangja zavarja meg, és én kétségbeesetten Niall gyönyörű szemeibe nézek. Próbálom örökre elraktározni magamban a képét, miközben lassan hátrálok a vonat felé, amely hamarosan haza visz, el a szerelmemtől, el a srácoktól és el azoktól a nagyszerű élményektől. Niall szemei könnyektől csillognak, de próbál mosolyogni, miközben feladogatom a csomagjaimat a vonatra, és végül felszállok. Hevesen integetni kezdek, puszikat dobálok, és felidézem magamban az itt eltöltött számomra oly kedves időt.

Ez volt életem legjobb nyara, és nem csak azért, mert megtaláltam Niallt. Barátokra leletem, és életemben először kedves voltam másokhoz. Az unalmas nyár, amilyennek először hittem hirtelenjében egy varázslatos kalanddá változott, ami most sajtos véget ér, s én szipogva ülök le egy üres fülkébe, miután elhagytuk az állomást, és már nem látom a szöszke fiú távolodó alakját. Könnyeim magatehetetlenül törnek utat, miközben Dewsbury tája elrohan mellettem.