II./10. Szoba + nosztalgia

Hát sziasztok. Tudom, nagyon gyengus rész lett, de a suli teljesen leszipkáz. :// Még csak két hét telt el, és máris úgy érzem, mintha hónapok óta járnék suliba egyhuzamban... Na, de mindegy.

Most éppen a kis köntöskémben (ami nem is az enyém, hanem anyué) ülök a gép előtt, mert fázok, és megírtam az utolsó sorokat is a részhez. Sajnálom, ha ez nem lett olyan jó, de nem tudok eleget aludni, és ez mindenre ki hat. Nem akarok panaszkodni itt nektek, vagy ilyesmi, de tudnotok kell, hogy bár ma aludhattam, ameddig akartam, mégis fáradt vagyok. Még egyszer bocsánat. 

Ui.: Amúgy tudtok valami Live Chates oldalt? Mert ha igen, akkor ott majd lehet, szerveznék egy ilyen beszélgetést veletek, és lehet kérdezgetni. :) 

Noémi XxXx

Hayley

Nyilván nem gondoltam át ezt a cselekedetemet, mármint, Harry meg az én szobám. Nem, biztos nem gondoltam át…. Ugyan is régen (meg azért még most is, csak már másképp) nagy One Direction rajongó voltam, olyan szinten, hogy a falam 1D poszterekből állt. Más poszterem nem is volt, csak 1D, meg még egy Katy Perry valahol a fiúk között, de az is kicsi. Gyorsan Harryre pillantottam, őrülten vigyorgott és pattogott, szerintem hiperventillált, vagy nem tudom. Óvatosan megérintettem a vállát.

-          Ő, Harry…? Jól vagy?

-          NEM IS TUDTAM, HOGY DIRECTIONER VAGY! – vinnyogott.

-          Ő, de az vagyok. Olyasmi. Ez miért ilyen nagy szám? – húztam fel a szemöldököm.

-          ALUDHATOK ITT?! – kérdezte még ugyan olyan hangerővel, mire befogtam a száját, mert nem kéne, hogy az alanti nappaliban ülők esetleg meghallják.

-          Kussolsz! – rivalltam rá, szinte reflexszerűen, ugyanis Blake száját is így fogom be mindig, ha be akar köpni. – És nem, nem alszol itt, mert 1. velem nem aludhatsz egy helységben, mert apum kibelez. Szó szerint. 2. fogadjunk, egész éjjel a saját arcképeidet bámulnád a falakon, és vinnyognál.

-          De…

-          Ha nem maradsz normális, akkor húzz a vendégszobába, Styles!

-          Oké, nyugi van. Csak…

-          Semmi csak! Lenyugszol!

Harry ekkor behúzta a nyakát, és elhallgatott. Ekkor jobban szemügyre vette a szobámat. A falaim kékek voltak, volt egy ablakom, amin átlátszó anyagú fehér függöny volt, volt egy ágyam, egy íróasztalom, egy szekrényem, egy tévém, és egy csomó hely a szőnyegem ülni, bulizni, meg azon cselekvésekre, amiket egyedül szoktam néha csinálni a szobámban (gondolok itt az éneklésre, táncolásra, álmodozásra). Megfeledkezve arról, hogy vendégem van, jólesően végignyúltam az ágyamon, és sóhajtottam egyet. Az ágyam a legpuhább a világon. Lecsuktam a szemeim, és relaxáltam kicsit. De nem sokáig, mert megcsörrent a telefonom. Megszólalt Florence + The Machine Spectrum című dala. Ránéztem a kijelzőre. Cam hívott. Camille Nina egyik nagyon jó barátnője, ezáltal nekünk is, amúgy 23 éves, de iszonyatosan pörgős csaj. Camille amúgy a Harvardra jár, mert nagyon okos, de most hazaengedik (mert amúgy koleszos), mert nemsokára kezdődik majd a téli szünet is, és a professzora volt olyan kedves, hogy pár napot leigazol neki. Jó fej.

-          Csajszi! – üvöltött bele a telefonba.

-          Cam! – követtem a példáját.

-          Ti már megérkeztetek? Nekem most fog befutni a vonatom, hazacuccolok, aztán elmehetnénk a városba. Mit szólsz?

-          Nekem oké, majd szólok a többieknek is. Jast is hívod? – Jasmine Nins másik barátnője, és ugye a miénk is. Jas kicsit visszahúzódóbb, de jól ismert társaságban ugyan olyan hülye, mint Camille. Amúgy Jas is huszonnégy, mint Nina, és mindhárman osztálytársak voltak a közép suliban, onnan ismerik egymást.

-          Aha, persze, bár nem tudom, ő hazaért-e már. – Jasmine Magyarországon jár egy suliba, nyelvtanulás céljából ment, plusz nagyon érdekli a kultúra.

-          Oké, akkor összegyűjtöm a többieket. Hol találkozzunk?

-          Pláza?

-          Megyünk!

Letette. Megkerestem gyorsan Zayn, majd Liam számát, és szóltam nekik, hogy jöjjenek át, mert megyünk a városba. Miután ezt elintéztem, Harryre pillantottam, aki valószínűleg nem nagyon értette, mi folyik itt. Közelebb léptem hozzá, a füléhez nyomtam a telefonom, és elindítottam a csengőhangomat. A hangerőre összerándult, és arrébb ugrott.

-          Aú! Ezt miért kellett?

-          Mert jól esett.

-          Gonoooosz. – sziszegett.

-          Nemis. – utánoztam.

-          Deis.

-          Nemis.

-          Deis.

-          Nemis!

-          Deis!

-          HAROLD!

-          He? Deis.

-          Ez az én szobám, az én váram, szóval itt az van, amit én mondok. Vili?

-          Milyen Vili? Vilmos herceg? Miért becézed?

-          Vili, mint világos. – csaptam a homlokomra.

-          Miért bántod magad? – nézett rám kiskutyaszemekkel.

-          Mert fárasztó vagy.

-          Nemis. – vigyorodott el pimaszul.

-          Abbahagyod! Vagy levágom a kunkori kis fürtjeid! – fenyegettem.

-          Nem! – visított a fejét tapogatva.

-          Húzz le a kertbe és várd a többieket. Bemegyünk a városba.

Harry kisprintelt a szobámból, és gondolom a házból is, túlságosan féltette a milliókat érő hajzuhatagát. Végre hagyhattam elszabadulni a gondolataimat, emlékeimet.

Ma átjönnek Nina barátnői, valami Camille meg Jasmine. Könnyű megjegyezni őket, mert virágnevűek. Értitek… Kamilla, jázmin… mindegy. A lényeg, hogy Nina osztálytársai, és mindhárman a menő végzősök közé tartoznak. Még nem láttam őket, csak Nins mesélt róluk, hogy milyen jó fejek, meg viccesek, és hogy már mesélt nekik rólam, és nagyon meg akarnak ismerni. Nem értem, miért akarna engem bárki is megismerni… mármint bármelyik végzős…

Ivy már két napja beteg, és fertőző, szóval az anyukája nem engedi, hogy meglátogassuk, a házit is csak neki adhatjuk oda. Zoe átjött hozzánk, a szokásos szerda délutáni „tanulós-partira”, ami abból áll, hogy vígjátékokat nézünk. Ivette is velünk szokott lenni, de engedélyt kaptunk a filmnézésre, bár nélkülöznünk kell őt. Ma terítéken a Távkapcs és a Gagyi mami. Zoe hangosan röhög a vicceken, elejti a kezében lévő popcorn szemeket, míg én halkabban nevetek, és óvintézkedés gyanánt kevesebb adag kukoricát veszek ki a tálból. Imádom ezt a filmet. És tanulsága is van! Becsüld meg azt, amid van, mert bármikor elvesztheted.

Nyílik az ajtó, három lány jön be a házba, nevetgélve. Ninát rögtön felismerem, a kis pöttöm, már magasabb vagyok nála, egy centivel. Mögötte egy szőke és egy sötétbarna hajú lány, gondolom, ők Camille és Jasmine. Mikro meglátnak minket, még szélesebben elmosolyodnak. A szőke lány megindul felénk, és lehuppan a kanapéra.

-          Sziasztok, csajszik! Camille vagyok.

-          Hayley. – nyögöm ki meglepetten, majd így tesz Zo is.

-          Hasonlítotok. – fordul Nina felé, aki csak mosolyogva megforgatja a szemét, majd ő is leül közénk. Így tesz a maradék lány is, aki – kizárásos alapon – Jasmine lehet.

-          Néha túlságosan is. – mondjuk egyszerre, mire én egy fura grimaszt vágok, Nináék meg elnevetik magukat.

-          Én amúgy Jasmine vagyok. De csak Jas. – mosolyodik el Jasmine, majd a képernyőt kezdi bámulni.

-          Mi jót néztek? – szólal meg Nina.

-          Távkapcs.

-          Ú, az jó film! – pacsizik össze velem Camille, és máris szimpatikusnak találom. Mármint… aki a Távkapcsot szereti, rossz ember nem lehet! – Az a kedvenc részem, mikor tüzel a kutya. – nevet.

-          Jaj, Cam, te perverz. – nevet vele Jasmine.

-          Amúgy mi úgy gondoltunk a lányokkal, hogy csajos estét tartunk. Jöttök ti is? – pislant ránk Nina, mi pedig ravaszul összenézünk Zoeval. Már vártuk, mikor kérdezik meg.

-          Persze! – üvöltjük egyszerre.

Felmegyünk Nina szobájába, ahol nővérem előveszi az összes sminkcuccát, majd mind az öten lehuppanunk a szőnyegre. Jasmine Zoe haját kezdi el begöndöríteni, Nina és Camille pedig az én arcomat festik ki, közben csacsognak, olyan dolgokról, amiknek felét nem értem, mert javarészt az osztályukról van szó. Például, hogy Martin fejre esett a szünetben, és aztán elkezdte énekelni a You can leave your hat ont, majd mikor bement a tanár, neki kezdte el rázni. Végül bevitték a kórházba, ahol kiderült, hogy kisebb agyrázkódása van. Meg arról is szó esett, hogy mindjárt itt a végzős bál, és hogy Camot elhívta Beck, Ninát meg Jasminet még senki, de szerezni fognak maguknak párt. Én csak figyelmesen hallgattam, és titokban reméltem, hogy mi is ilyen jóban leszünk majd a lányokkal tizennyolc éves korunkra.

És bejött. Tizennyolc évesek vagyunk, és még mindig ugyan olyan jóban vagyunk. Bár tény, hogy azóta sokkal szorosabb lett köztünk a kötelék, és nem csak a banda miatt. Mindent megbeszélünk (sőt, olyan is van, hogy nem kell), pillantásokból megértjük egymást, néha még azt is megérzem, hogyha valami baj van velük. Ó, most eszembe jutott más is!

Bent vagyunk a teremben. Én Jimmyvel ülök, előttünk Zoe és Ivy egymás mellett. A fejem rá van hajtva Jimmy vállára, úgy figyelem, ahogy Robin, az egyik osztálytársam felel. Azaz, felelni próbál. Csak habog össze-vissza, a tanár már nagyon ki van rá akadva, ezért leülteti, egyes. Robin sírva fakad. Zoe hátrapillant a válla mögött, és sunyin elmosolyodik. Tudom, mire gondol. Aprót bólintok, jelezvén, hogy benne vagyok.

Óra után aztán odamegyünk Robinhoz. Szemei még mindig vörösek, szipog, a haját babrálja, és jelenleg egyedül van, mert Tiffany kiment szünetre. Mikor odaállunk mellé, felnéz ránk.

-          Mit akartok? – kérdezi csendesen. Zoe és Iv rám néznek, majd bólintok, jelezvén, hogy indulhat.

-          Ooooo… Don’t worry! Ooooo… Be Happy! – énekeljük neki a dalocskát. Eleinte megrökönyödve néz ránk, de utána megnyugszik, és a végére halványan elmosolyodik.

-          Köszönöm, lányok. Már jobban vagyok. Csak nehéz lesz elmondani Anyuéknak…

-          Énekelnetek kéne. – jön oda Karen. - Mármint, úgy normálisan. Tehetségkutatóban. Vagy valahol. – erre elmosolyodom. Mi már eldöntöttük, hogy megyünk az X Factorba, csak még senki nem tud róla.

-          Majd megpróbáljuk. – mondom végül mosolyogva, és a lányokkal visszaülünk a helyünkre.

-          Ez szép volt tőletek. – mondja Jimmy, és megpuszilja a homlokom.

Válaszként csak mosolygok, és odabújok hozzá.

Észre se vettem, hogy Nina kiabált nekem, hogy menjünk. Gyorsan megráztam a fejem, hogy észhez térjek, majd kiléptem a szobám ajtaján.